2018. augusztus 16., csütörtök

Monori Dia – Sam

Samnek fogalma sem volt róla, hogy csodás égi jelnek vagy baljós ómennek tartsa, amit látott, de
tudta, hogy ő az egyetlen, aki érti és érzi.

Hiába álltak oly sokan körülötte és csodálták, mégsem értették meg igazán. Csak neki sikerült, érezte, ahogy a szívébe kap, és a látottak eluralkodnak az egész testén. Megijedt, nem tudta mi tévő legyen, sírjon vagy fusson, de minél tovább nézte, annál kevésbé félt. Mintha egy meleg szárny nyúlt volna ki érte, hogy átölelje, megvédje és dobogó szívéhez szorítsa. A fény mintha az egész világot jelentette volna. 

És akkor megváltozott, más lett, nem tudta megfogalmazni hogyan, de érezte. Mire elérte elméjét a felismerés, a hideg borzongás már végig szaladt az egész gerincén egyenesen az ujjai végéig. Tudta. Már késő. A felismerés elsöprő erejű volt, de túl sokat váratott magára. Nem bírt megmozdulni. Minden egyes levegővétel nehezebb volt az előzőnél. Próbált a körülötte állókra koncentrálni. Mindenki mozdulatlan volt. Míg az előző percekben az áhítat némította el őket, mostanra a döbbenet tette ezt velük. Hiába minden.

Pedig édesanyja milyen sokszor mesélt neki. Kicsi kora óta ismerte a történeteket a hideg és halálos csodákról. Mindig csak meséknek tartotta őket. Az anyja történeteinek, hogy őt szórakoztassa, vagy éppen tanítsa. Most már tudja, anyjának igaza volt. Legszívesebben hazarohant volna hozzá, hogy elmondja neki. De nem tehette. A lábai, a kezei már nem rá hallgattak, már a fényre figyeltek.

Valami megmozdult. Egy fekete árny a sötét éjszakában. Talán látta, talán csak képzelte. Egyre több és több. Körülötte a sötétség ébredezni látszott, annak minden hidegségével. Remélte, nem tart majd sokáig. Utolsó pillanatban még édesanyját szólongatta, hátha meghallja, miközben a sötétség végleg körbeölelte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése