Samnek fogalma sem volt róla, hogy
csodás égi jelnek vagy baljós ómennek tartsa, amit látott, de
Hiába álltak oly
sokan körülötte és csodálták, mégsem értették meg igazán.
Csak neki sikerült, érezte, ahogy a szívébe kap, és a látottak
eluralkodnak az egész testén. Megijedt, nem tudta mi tévő legyen,
sírjon vagy fusson, de minél tovább nézte, annál kevésbé félt.
Mintha egy meleg szárny nyúlt volna ki érte, hogy átölelje,
megvédje és dobogó szívéhez szorítsa. A fény mintha az egész
világot jelentette volna.
És akkor megváltozott, más lett, nem
tudta megfogalmazni hogyan, de érezte. Mire elérte elméjét a
felismerés, a hideg borzongás már végig szaladt az egész
gerincén egyenesen az ujjai végéig. Tudta. Már késő. A
felismerés elsöprő erejű volt, de túl sokat váratott magára.
Nem bírt megmozdulni. Minden egyes levegővétel nehezebb volt az
előzőnél. Próbált a körülötte állókra koncentrálni.
Mindenki mozdulatlan volt. Míg az előző percekben az áhítat
némította el őket, mostanra a döbbenet tette ezt velük. Hiába
minden.
Pedig édesanyja milyen sokszor mesélt
neki. Kicsi kora óta ismerte a történeteket a hideg és halálos
csodákról. Mindig csak meséknek tartotta őket. Az anyja
történeteinek, hogy őt szórakoztassa, vagy éppen tanítsa. Most
már tudja, anyjának igaza volt. Legszívesebben hazarohant volna
hozzá, hogy elmondja neki. De nem tehette. A lábai, a kezei már
nem rá hallgattak, már a fényre figyeltek.
Valami megmozdult. Egy fekete árny a
sötét éjszakában. Talán látta, talán csak képzelte. Egyre
több és több. Körülötte a sötétség ébredezni látszott,
annak minden hidegségével. Remélte, nem tart majd sokáig. Utolsó
pillanatban még édesanyját szólongatta, hátha meghallja, miközben a sötétség végleg körbeölelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése