Johhny Silver – Ami nem változik

– Hogy vagy? – kérdeztem a páromat, amikor belépett az ajtón.

Nem felelt, csak biccentett. Felakasztotta foltos kabátját az ajtó mellé, hozzám lépett, és átölelt. Hajába tucatnyi ősz szál keveredett, amióta nem találkoztunk. Jól ismert illatába az utazás izzadságszaga vegyült.

– A gyerekek? – nézett fel rám kis idő múlva.

– Ma érkeznek a haditáborból – feleltem halkan.

Nem mozdultunk, csak álltunk a szűk folyosón kéz a kézben. Ismét szerencsénk volt. A kötelező munkaszolgálat nemegyszer örökre szétszakította a családokat. Korunkból adódóan sok mindent láttunk már, azonban nem beszéltünk ezekről, ahogy az érzéseinkről sem. Tulajdonképp nemigen beszélgettünk egymással. Az évek során kialakultak köztünk azok az érintések, pillantások, mozdulatok, amikkel el tudtuk mondani a gondolatainkat anélkül, hogy a hallgatózó fülek tudomására hoztuk volna őket. Talán ez volt az, amiért még együtt lehettünk.

Emlékeztem rá, hogy a szüleim sem beszéltek sokat. Előttem biztos nem. Szinte némajátéknak tűnt az életünk. Apám „selejt” volt. Egy férfi, akire a sereg nem tartott igényt. Kisgyerekként csak a szürke haját és fáradt szemét láttam, és nem értettem, miért mutogatnak rá ujjal, nevetve az osztálytársaim. Esténként bejött a szobámba, magához ölelt, ám soha nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Halkan mozgott, halkan beszélt, mintha nem akarna másokat megzavarni a létezésével. Megjegyzés nélkül olvasta végig a kijelölt haditudósításokat, úgy tűnt semmit nem jelent neki a háború. Anyám folyton dolgozott. Napközben a gyárban, azután otthon. Általában akkor találkoztunk, amikor egy tál ételt tett elénk az asztalra. Gyűlöltem a főztjét. Mindig ugyanazt ettük. Persze az élelmiszerjegyekkel nemigen lehetett válogatni, ez azonban nem érdekelt. Ízeket akartam, valami mást, mint amit adni tudott. Eleinte szóvá tettem ezt, aztán inkább hallgattam, mert láttam az arcára kiülő fájdalmat.

A haditáborban mindig jó ételeket kaptunk, ezért önként jelentkeztem a bentlakásos hétvégékre. Inkább vállaltam a fárasztó kiképzést, csakhogy valódi húst kaphassak a tányéromra, ne valami ízetlen fehérjepótlót. Anyám gyakran sírt, amikor elmentem otthonról. Először nem értettem, azt gondoltam, hogy valami baj van, csak nem meri elmondani. Évek teltek el, mire rájöttem, szeretett, és fájt számára, hogy nem mondhatta el, mennyire hiányzom. Apám nem sírt soha, ő megtanulta elrejteni az érzelmeit. Néhányszor meglestem őket, ahogy némán ölelkeznek a konyhában. Gyerekfejjel még zavart, hogy nem vonnak magukhoz, de később megértettem, érzelmeknek nincs helye háborús időkben.

A hadiállapot áldozatokat követel mindenkitől. Ebben éltünk, ebben hittünk. Tanultunk, dolgoztunk, kiképzésre jártunk, amikor parancs érkezett, költöztünk. Az embereket oda vezényelték, ahol nagyobb szükség volt a munkáskézre. Mindenki tette, amit elvártak tőle a győzelem küszöbén. A családok csak addig maradtak együtt, amíg a haza szolgálata mást nem követelt. Hírt lehetetlen volt adni magukról. Senki nem ismerte a szomszédját, senki nem bízott a munkatársában, így aztán senki nem szervezkedhetett az állam ellen. Ma még ez volt a szomszédod, holnap más, ma még ez volt a padtársad, holnap más. Épp úgy ülhetett melletted egy becsületes honpolgár, mint ellenséges ügynök.

Tucatszor költöztünk alig néhány év alatt, ami nekem, gyereknek nagy öröm volt. Fél napokat utaztunk lezárt furgonokban, azonban az újdonság izgalma soha nem hagyott pihenni. A szürke házak ismerős tömbökbe összezsúfolva sorakoztak mindenhol, én mégis izgatottan rohantam fel az új otthonunkba, miközben szüleim még a porba ledobált csomagokkal bajlódtak. Az egyik lakás úgy nézett ki, mint a másik, a berendezés is egyformán kopottnak tűnt mindenütt. Az utcák porosak, a boltok ismerősen üresek, az iskolákban az egyenruhák foltosak voltak. A városok elrendezése és a negyedek számozása unalmasan ismétlődött, mégis mindig találtam felfedezni való helyet az utcákon és új ellenfelet a haditornákon. Örömmel versengtem azokkal, akikkel még nem kerültem szembe, akiket még nem győztem le.

A háború a víz miatt tört ki, és már régóta tartott. Az arcvonal évek óta nem mozdult, kisebb csetepatékon kívül egyik fél sem ért el jelentősebb győzelmet. Megfáradt katonák posztoltak állomáshelyükön, és várták az erősítést, mely a végső győzelemhez segítheti csapataikat. Ahhoz a nemzedékhez tartoztam, amelyet erre a csatára készítettek fel. Mi voltunk a leendő elitkatonák. Erre neveltek minket az első iskolai nap óta, és megvallom, megtettem mindent, hogy megfeleljek a katonai oktatók elvárásainak. A jegyeim nem voltak jók, a kötelező gyári munkában sem jeleskedtem, de mire végeztem, már két sráf büszke tulajdonosa voltam.

Magabiztosan vártam a sorozást. Ez volt az az idő, amikor sajnáltam szüleim korosztályát. Tudtam, többre viszem majd, mint apám, aki naphosszat állt a gyártósor mellett a többi kiszuperálttal együtt. Éjt nappallá téve dolgoztak úgy, hogy nem látták, mennyire fontos a hazának, amit tesznek, és mellette milyen jelentéktelen az életük. Megteremtették mindazt, ami a győzelemhez szükséges, ám a dicsőségből nem részesülhettek. Tisztán láttam, a boldogtalanság a sorsuk része, és ezen csak mi változtathatunk.

Az újoncavató ünnepségen büszkén foglaltam el a kijelölt helyemet a szürke egyenruhás alakzatban. Körülöttem mindenki forgolódott, a családját kereste a tribünön, én vigyorogva intettem apám és anyám felé, ahogy megpillantottam őket. Apám a felhőket bámulta a fejünk felett, anyám fel sem nézett, ölébe ejtett kézzel játszadozott a kiosztott kis zászlócskával. Összeszorult az öklöm. Erre a napra készültem évek óta, mégis képesek voltak elrontani az örömöm.

– Semmirekellők – mondta az egyik srác, és a tömegben épp rájuk mutatott. – Egyikük sem érti meg, hogy csak a győzelem a fontos, az egyén élete nem számít!

Legszívesebben megütöttem volna, de csak azért, mert épp a szüleimről beszélt, amúgy igazat adtam neki. Elfordultam, és mereven néztem az előttem álló borotvált tarkóját. A többiekkel együtt lélegeztem, és mozogtam, a fogadalmat is hiba nélkül mondtam. Nem fordultam többé feléjük, csak amikor a csapat díszmenetben vonult el a vendégek előtt. Láttam anyám vöröslő szemeit és apám megfeszült állkapcsát. Egymás mellett ültek, nem értek egymáshoz, és nem néztem rám. Búcsú nélkül léptem át a laktanya kapuját.

A kiképzés kemény volt, azonban semmi kibírhatatlan újdonságot nem hozott a haditáborok után. Hat dekád alatt a legjobb katonáktól sajátítottuk el a fegyverek és taktikák használatát. Mindent megtanultunk, amire szükségünk lehetett a győzelemhez a harcmezőn. A kezdeti tréfálkozások és a folyamatos gyakorlatok hamarosan igazi csapattá edzettek bennünket. A nyári napfordulón a végzősök diadalmenetével ünnepeltük a tényleges szolgálatba lépésünket. A morál magasan szárnyalt a kaszárnyában, akár a harci dalaink az alaki gyakorlatok során. Esténként hosszasan tervezgettük, milyen hősi tettel döntjük el az előttünk álló csatát. Magabiztosak voltunk, és verhetetlenek.

Két nappal később a század odaveszett.

Maroknyian éltük túl a támadást a beásott csapatok ellen. A többséggel az ellenség végzett, a megfutamodókat saját tisztjeink lőtték le. Négyen légnyomást kaptunk egy közelben becsapódó lövedéktől. Bajtársaink teste felfogta a szilánkokat. Ájultan, szinte egyetlen karcolás nélkül úsztuk meg a mészárlást. A frontvonal elmozdult, mi pedig fogolyként tértünk magunkhoz.

Napokig ültünk közös zárkában, nem szóltunk egymáshoz, tartottuk magunkat a kiképzésen tanultakhoz. Kihallgattak, aztán egyesével a hátországba szállítottak. Semmibe vették az Egyezmény. Hadifogolytáborra számítottam, ehelyett ruhát, élelmiszerjegyet, lakást adtak. Kijelölték, hol fogok dolgozni. Ennél jobban nem alázhattak meg egy katonát.

Gyűlöltem mindent, legfőképp az életet. Hónapokig fel se fogtam, mi zajlik körülöttem. Leginkább magamba voltam csalódott. Ahelyett, hogy valami bátor tettel megfordítottam volna a csatát, és vele a háború menetét, az ellenségnek robotoltam, akár egy „selejt”. Dolgoztam, ettem, hazamentem. Mikor parancsot kaptam, költöztem. Más lakás, más negyed, más város, más munka várt rám. Senkit sem ismertem. Idegen voltam az idegenek közt. Bizalmatlanság vett körül. Hiába néztek ki ugyanúgy, mint én, hiába beszéltük ugyanazt a nyelvet, minden pillanatban éreztem, tudják, hogy az ellenségük vagyok, csak nem mernek kikezdeni velem.

Segítség nélkül, nem sokat tehettem. Néhányszor megpróbáltam szabotálni a munkát, azonban mindig rajtavesztettem. Nem pazarolták rám a lőszert. Orvosi felügyelet mellett módszeresen vertek. A testem kudarcot vallott, a fájdalom megtörte a büszkeségem.

A második évet töltöttem megalázva, mikor egy nap döbbentem álltam fel a munkapad mögött. Egy pillanatra azt hittem, megőrültem. Olyan érzésem támadt, mintha álomvilágból ébredtem volna. Már jártam itt, dolgoztam itt. A hely, a félig kész fegyveralkatrész, a ruhák, a körülöttem lévők mind ismerősek voltak. Gyerekként ugyanennél az asztalnál raktam össze egy ugyanilyen alkatrészt, aminek rendeltetéséről akkor fogalmam sem volt. Némán meredtem magam elé. Ott volt a padban az iskolás csínyem nyoma, egy vésés, amiért verést kaptam volna a felügyelőtől, ha észreveszi. De akkor nem vette észre. Utána valaki megpróbálta festékkel eltüntetni, de azt a jelet én véstem a padba évekkel ezelőtt. Ez nem lehetett tévedés!

Körülnéztem a teremben. A körülöttem dolgozók maguk elé szegezték a tekintetüket, sehol nem láttam egyetlen kíváncsi oldalpillantást sem. A teremfelügyelő mondott valamit a segítőjének, aztán felém indult. Helyemre rogytam. Próbáltam figyelni, hogy ne gondolkozzak, de az agyam szét akart robbanni.

Nem emlékszem, hogyan tántorogtam ki a gyárkapun. Fejemben őrült gondoltatok zakatoltak. Mi lehet ez? Egy próba? Egy vicc? Megőrültem talán? Vagy mások ennyire vakok?

Megtorpantam az utca közepén. Megnéztem magam körül minden házat, minden utcát, minden embert. Jártam már ebben a városban. Éltem és dolgoztam itt korábban. A hazám része volt ez a hely, az életem része. Szédelegve ültem le egy padra.

Nem értettem semmit. Most fogságban vagyok? Az ellenség fogságában? Vagy saját hazám tart fogva a sikertelen csata gyalázatos túlélőjeként? Lefokoztak elit katonából selejt gyári munkássá? A fegyveralkatrész, melyet összeszereltem épp olyan volt, mint amit mi használtunk. Pedig a mienk a legkiválóbb a világon! Az ellenségnek nincs ilyen! Ez a büntetésem, mert elbuktam a győzelem kapujában?

Szörnyű kételyek gyötörtek, féregként rágták be magukat a gondolataimba. Belenéztem a mellettem elhaladók arcába, ám azok elfordították a tekintetüket. Legszívesebben ordítottam volna, kihívva a világot magam ellen, hogy megtudjam, mi az igazság.

Van egyáltalán ellenség? Van egyáltalán háború? Lehet, hogy a csatákat a behívott fiatalok egymás ellen vívják? Miért van egyáltalán háború? Lehet, hogy csak a fegyverek gyártása és elhasználása a cél?

Kinek jó, ha a háború fenntartja önmagát? Ki látott ellenséget? Ki tudja ki az ellenség? Mindig csak mondták, és képeken mutatták őket! De ki tudja, valójában léteznek-e! Akár be is csaphattak bennünket!

Be lehet csapni egy egész világot? Érdemes ámítani ennyi élőt és meggyilkolni ennyi ártatlant?

Mi másért vándorol folyton mindenki, ha nem ezért, hogy ne ismerhessék meg egymást? Senki nem beszélhetett a gondolatairól, hiszen folytonos bizonytalanságban élt!

Mások is bizonyára rájöttek erre, azonban nem tudták kivel megosztani a tapasztalataikat.

Egy világ, egy földrész, egy ország, egy nyelv, egy nép! Mi ez az őrültség?

Napokig gyötrődtem, és nem tudtam kihez forduljak. Nem ismertem senkit, aki levehette volna vállamról a terhet, vagy eloszlathatta volna a kételyeimet.

Az egyik délután beállított a lány. Csinos volt, korombeli. Lesütött szemmel adta át az írásos parancsot. Osztoznom kellett vele a lakáson. Nem tiltakoztam, nem volt értelme. Biztos voltam benne, hogy besúgót akarnak a nyakamra ültetni. Valaki figyelt volna? Gyanították, mire jöttem rá? Vagy csak el akarták terelni a figyelmemet a valóságról?

Nehéz volt ezekkel a gondolatokkal és a lánnyal együtt élnem. Nem tudom, ő mit érzett, én szenvedtem a jelenlététől.

A lakás aprócska volt. Egy fürdő, egy szoba, egy szekrény, egy ágy. Sokáig kerülgettük egymást, próbáltuk tartani a távolságot. Ahogy telt az idő, a biccentéseket és udvarias mosolyokat lassan félszeg szavak váltották fel, és többször is azon kaptuk magunk, hogy óhatatlanul megérintettük a másikat. Az érzés kellemes volt, hamarosan vágy is csatlakozott hozzá. Mindkét részről.

Már kezdtem megfeledkezni a rémisztő gondolataimról, mikor megtudtam, várandós. Ekkor döbbentem rá egy más, szörnyűbb igazságra.

A háború nem változik.

Családom lett. A gyerekeim haditornákra, táborokba jártak, készültek a seregbe. Gyakran költöztünk, városról városra vittek bennünket, minden évben hónapokat töltöttünk távoli munkaszolgálaton, és mikor találkoztunk, csak annyit kérdtünk egymástól: hogy vagy. Párom sem kérdezett többet, én sem kérdeztem, csak öleltem némán, ahogy egykor szüleim tették.