Fráter Zsuzsanna – Lidérc

Forrás: www.deviantart.com by FattCat

Lidérc, a fekete macska lustán sütkérezett a nyár utolsó sugaraiban a kunyhó előtt. Mögötte a gazdája, a nádi boszorkány kosarat font dudorászva. A délután békésen telt, senki sem zavarta meg a nyugalmukat.

Hajlékuk a végtelen láp közepén, egy apró szigeten bújt meg. A földdarabot csak bajosan lehetett megközelíteni, és annak, aki nem ismerte az ingovány halálos útvesztőjét, lehetetlen. A szomszédos faluból néha idemerészkedett egy-egy kétségbeesett lélek gyógyító főzetért, rontáslevételért, esetleg szerelmi varázslatért, de ma senki sem jelentkezett.

Lidérc elnyúlt a banya lába mellett, olykor legyintve egyet farkával, hogy elűzze a szúnyogokat. Gazdája egy idő után letette a nyírfaköteget az öléből, és beleszimatolt a levegőbe.

– Füst… és idegenek – mormolta.

Lidérc is nyugtalanul emelte fel a fejét. Igazat adott a boszorkánynak. A szél a lápon túli falu felől fújt. Ott történhetett valami. Valami rossz.

– Lidérc, gyere!

A banya bevonult a sárkunyhóba, Lidérc pedig követte. Tudta, mi fog következni, így leült a tűzhely mellé várakozni.

A vénasszony meggyújtotta a tüzet, majd néhány illatos füvet dobott rá. Miután a fehér, sűrű füst betöltötte a kunyhót, lefeküdt a hálógyékényére, és mélyen beszívta a bódító keveréket. Merőn bámulta a lobogó lángnyelveket, mígnem azok táncoló alakokká álltak össze. Ekkor a boszorkány megrázkódott. Tagjai görcsösen összerándultak, szeme egy pillanatra fennakadt, majd hirtelen visszaernyedt a teste.

Lidérc feje zúgni, füle csengeni kezdett, látása elhomályosult. Panaszosan nyüszített, mert gyűlölte ezt az állapotot. Aztán hirtelen megszűnt a zúgás, és minden újra tisztává, élessé vált körülötte. Elméje összekapcsolódott a boszorkányéval. Most már a gazdája is mindent látott és hallott, amit ő.

– Menj be a faluba, légy a szemem! Siess! – súgta a nádi boszorkány.

Lidérc nyávogott egyet a feladat nyugtázásául, aztán nagy szökellésekkel beleveszett a nádtengerbe.

Sebesen suhant keresztül a lápon. Puha tappancsai alig érintették a talajt, ahogy egyik száraz foltról, a másikra ugrott a süppedős ingoványban.

A késő délutáni napfény rézsútos csíkokat húzott a láp vizére, a békák és gyíkok tikkadtan sütkéreztek a vízitökök levelein. Lidérc vágyakozóan sandított kövér testük felé, miközben gyomra hangosan megkordult. Szívesen elkapott volna egy-két lomha békát éhsége csillapítására, de a hang a fejében továbbhaladásra ösztökélte. Alkonyodott, mire elérte a falu szélét.

Óvatosan közelítette meg a települést, mert zsigereiben érezte a veszélyt. Beleszagolt a levegőbe. Pernyét, égett hús és vér szagát vitte a szél. És volt még itt valami ismeretlen szag, amit még soha nem érzett.

Lidérc az árnyékba lapulva osont, majd felugrott egy eperfára, onnan nézett körül. A házak helyén csupán tető nélküli, üszkös falak meredeztek. Néhány omladék még most is füstölt. Sehol egy lélek. A nap lebukott időközben a nádas mögött. Vonyítás nyilallt a mozdulatlan csöndbe.

Toportyánok.

„Jönnek a dögszagra.” Lidérc izmai a gondolatra megfeszültek. Menekülni szeretett volna, de a fejében a gazdája hangja megtiltotta. A boszorkány többet akart látni.

Lidérc leugrott a fáról, majd elindult a romok között. Mancsai hamun és elszenesedett maradványokon gázoltak át. Néhol még fel-fel lobbant a parázs, hogy aztán egy pukkanással kialudjon.

Egy félig leégett ház mellett halottakat talált. Embereket. Arcukat vér és korom szennyezte. Apa, anya, gyermek. A férfi feje a törzse mellett pihent, szája eltátva, mintha kiáltani akarna, szeme üvegesen meredt a semmibe. Nem messze tőle az asszony feküdt széttárt karokkal, mellette a kisfiú átszúrt mellkassal, szeme lehunyva, mintha csak aludna. Közelebb ment a hallottakhoz, megszaglászta őket, jeleket keresett. A banya tudni akarta, kik rombolták le a falut.

Az udvar hátsó részében Lidérc egy ló tetemére akadt. A szügyéből valami kiállt.

„Kopja”– hallotta a fejében. „Menj közelebb, jobban meg kell néznem”– adta ki az utasítást a boszorkány.

Lidérc közelebb ólálkodott a halott állathoz. A seb alatt széles tócsában gyűlt meg az alvadt vér. Lidérc gyomra újra megkordult. A vér szaga hívogatta, óvatosan belenyalt. Édeskés, fémes ízzel telt meg a szája.

„A kopját nézd!” – sivított a parancs rögtön. Lidérc felnézett a furcsa tárgyra. A végén valami nagy, díszes dolog csillant.

„Török félhold”– jött a válasz. A boszorkányból áradó félelem lassan megtöltötte Lidérc elméjét. Odébb óvakodott a félholdas kopjától.

Ekkor a háta mögött valami felmordult. Lidérc megpördült a tengelye körül.

Két vicsorgó toportyánnal találta szemközt magát. „Hát, lehet, hogy a törököktől félni kell, de a toportyánoktól biztosan” – gondolta kétségbeesetten Lidérc. Gerincét meggörbítette, felborzolta a szőrét, és karmait kimeresztve fújt feléjük.

„Segíts!” – kiáltotta kétségbeesetten a boszorkánynak.

„Ugorj a szemüknek!”– érkezett az utasítás.

Lidérc izmaiban szétáradt a banya ereje. Elrúgta magát a talajtól a nagyobbik aranysakált célozva meg, karmait egyenesen a szemébe vájta. Az fájdalmasan felüvöltött, dühösen próbálta lerázni magáról. Lidérc azonban kitartóan kapaszkodott, és még jobban belemélyesztette karmát ellenfelébe. Végül a toportyánnak sikerült ledobnia magáról, de Lidérc ügyesen átbucskázott a fején, majd mögötte talpra esett.

Mielőtt az aranysakálok magukhoz térhettek volna a meglepetéstől, fürgén elinalt a láp felé. Egy darabig hallotta maga mögött üldözői lihegését, de hamar elmaradtak tőle.

Lidérc futott, ahogyan csak bírt. Minél előbb el akarta érni a biztonságot jelentő ingoványt, mert a szürkületben egyre több éhes portyázót vonzott a bomló hús és vér szaga.

Szélsebesen száguldott a mocsárban. Az elméjében egyedül maradt. A boszorkány – mivel megtudta, amit szeretett volna – levált róla, és a kimerültségtől valószínűleg el is szundított. Lidérc is fáradt volt, de még nem pihenhetett.

Hirtelen megtorpant, mert fülét idegen zajok ütötték meg. Emberek. Egy csapat vonult a lápban. Sokan voltak és hangosak. Valami számára ismeretlen nyelven beszéltek. Emberi nyelvnek tűnt, de ilyen hangokat még nem hallott. A szaguk. Ezt érezte a faluban is, tőlük származott. Most az egyszer sajnálta, hogy a banya nincs a fejében, nem láthatja, amit ő. Egy embert azonban mégis felismert.

A pákászt, aki gyakran jött a boszorkányhoz különleges füvekért. Ilyenkor halat, csíkot és rákot hozott cserébe. Lidérc is kapott tőle halfejet. Sokat. Külön csak neki hozta. Lidérc nyelt egyet. Az emléktől még éhesebb lett.

A pákász az emberek előtt ment, de mintha ez nem tetszett volna neki. A többiek ellenségesen fogták közre, a hátához pedig hasonló tárgyat szorítottak, mint amit a ló szügyében látott.

Óvatosan, közelebb osont a csapathoz. A pákászból a félelem savanyú szaga áradt. Lidérc megsajnálta, de nem segíthetett.

„Talán a boszorkány tudna valamit tenni” – ötlött fel benne. Tétovázott. Mit tegyen? Kövesse még egy kicsit a csapatot, vagy induljon rögtön tovább a kunyhójukhoz?

Végül úgy döntött, előbb kilesi, merre tartanak az emberek. Párhuzamosan haladt velük a sűrűben, miközben a pákász vezetésével sokszor a vízben, iszapban evickélve próbáltak előrehaladni.

Lidérc érezte, az emberek egyre fáradtabbak. A lépést is többször elvétették, csúsztak bele az ingoványba.

Rövid időn belül az egyikük olyan szerencsétlenül esett, hogy a többiek nem bírták kihúzni. Hiába vergődött, elnyelte a mocsár.

Kiáltozás, ribillió támadt, a pákászt körülállták, fegyvereiket rázták felé. A levegő összesűrűsödött a dühtől. Lidérc félelmében hátrált. Az egyik férfi tőrt szegezett a pákász torkának, de ő összekulcsolt kézzel rimánkodásba fogott. Végül a kedélyek lenyugodtak, és újra elindultak. A feszültség azonban ott úszott felettük.

Lidérc tisztes távolságból továbbra is követte őket. A láp közepe felé tartottak.

„Csak nem a tanyánkra viszi az ellenséget?” – rémült meg Lidérc.

A szigetük közelében a mocsár átjárhatatlan iszaptengerré vált, ami könnyedén elnyelte a gyanútlanul bemerészkedőket. Lidérc kedvelte, ott lehetett a legkövérebb békákat fogni, de tudta, ember nem juthat rajta keresztül, csak ha ismerte a titkos ösvényt. A pákász ismerte. „Vajon elárulja?” Lidérc bajsza idegesen megrándult. Újra elbizonytalanodott. Szaladjon haza, és figyelmeztesse a boszorkányt, vagy kövesse tovább a csapatot? Végül úgy döntött, inkább még figyeli egy kicsit őket, és végére jár vezetőjük tervének.

Ahogy közeledtek, Lidércnek feltűnt, hogy a pákász egyre idegesebb. Homlokán nehéz cseppekben ült meg a verejték, pedig a nap már régen lement, lassan teljes lett a sötétség. A többi ember is egyre nyugtalanabbul kémlelte az eget, és igyekeztek gyorsabb tempóra ösztökélni a menetet. Féltek a leszálló sötétségtől.

Amint elértek a mocsár legnehezebb szakaszához, a pákász nyugtalanul a mögötte állóra sandított, majd hirtelen kikapta a kezéből a hátának szegezett dárdát, s betaszította vele az iszapba.

Az ember háttal zuhant a posványba. Kapálózott, kiáltozott, de mindhiába. Tehetetlen zsákként süllyedt lefelé. Lidérc tudta, menthetetlen. A pákász közben hátra sem nézve tűnt el a mocsárban. A titkos ösvényen loholt a sziget felé.

Az idegenek között kitört a káosz. Néhányan pórul járt társukat igyekeztek menteni, a többiek pedig a megszökött vezetőjük után eredtek. Azonban nem ismerték az ingoványt.

Az iszapba zuhantat már képtelenek voltak kihúzni, hiába nyújtogatták felé kezüket. A szerencsétlennek már a száján folyt be a sűrű lé, csupán hörögve, bugyborékolva tudott segítségért rimánkodni. Végül az egyik társa megpróbált utána mászni, de ugyan úgy végezte, mint akit menteni próbált.

Akik a pákász után indultak, azok sem jártak jobban. Néhányan rögtön elsüllyedtek a posványban. Lidérc úgy gondolta, a többiekre is hasonló sors vár vezető nélkül. A meglógott embert nem érhették utol.

A nap lement. Sötétség borult a lápra. Csupán a kerek, fényes hold világított fent az égen, és mutatott utat annak, aki ismerte ezt a kegyetlen vidéket. Lidérc nem lapult tovább. Ideje volt hazatérnie.

Lidérc néhány perccel a pákász előtt ért a kunyhóhoz. A banya a gyékénymatracán elterülve aludt. Szája elnyílt, egyenletesen hortyogott. A szűk térben még mindig kavargott a bódító füst. Lidérc utálta. Prüszkölnie kellett tőle. Egy szökelléssel a gazdája mellkasára ugrott, és mancsával finoman pofozgatta, hogy felébredjen. A boszorkány előbb morogva elfordította a fejét, majd végül felébredt.

– Lidérc – ült fel. – A törökök! Leégették a falut, az embereket lemészárolták…

Lidérc leugrott az öléből, és ideges nyávogással válaszolt.

– Mi az? Történt valami, míg aludtam?

Válaszul Lidérc még egyet nyávogott, majd a kunyhó kijárata felé tekintett.

– Jön vala… – de a kérdést már nem fejezhette be. Kintről sietős léptek zaja és lihegés szűrődött be. A boszorkány felugrott, Lidérccel a nyomában kiszaladt a kunyhóból.

– Sármány! A törökök elpusztították a falut! – kiáltotta már messziről a pákász, majd kifulladva megállt a banya előtt. Lidérc nagy szemekkel nézett fel rá asszonya lába mögül.

– Nyugodj meg, Jakab. Már tudok róla – válaszolta a nádi boszorkány. – Inkább azt mondd, veled mi történt! Mit keresel itt?

– Honnan tudod? – kérdezte döbbenten a pákász, de Sármány csak legyintett, így folytatta. – Néhányan a falusiak közül bemenekültek a lápba. A törökök utánuk akartak menni… Engem kényszerítettek, hogy vezessem őket. De megszöktem! – Az utolsó szónál büszkén kihúzta magát.

– Mi? És IDE jöttél? – visított a boszorkány.

A levegőben összesűrűsödött a feszültséget. Lidérc a vész elől felugrott a közeli fűzfára.

– Az ÉN birtokomra akarod csalni azokat a kutyafejűeket? – folytatta magából kikelve Sármány.

– Nem, dehogy! Én… nem tudnak idejönni. Nem ismerik az utat. Már biztosan halottak. A láp, meg az éjszaka… ezt senki nem élheti túl.

– Az Úr irgalmazzon neked, ha nem! – sziszegte a banya.

Hirtelen elhallgattak mindketten. Valami szokatlan zaj jött a mocsár felől, Lidérc is felkapta a fejét a fűzfán.

– Biztos csak egy szárcsa – kezdte bizonytalanul Jakab.

– Talán – súgta inkább csak magának Sármány, majd sarkon fordult, és a kunyhóba szaladt.

Egy éles tőrrel az övében tért vissza a tanácstalan pákászhoz. Lidérc meglapult a bújóhelyén. A két emberből csak úgy áradt a félelem, és annak, ami közeledett, nem állat szaga volt. Már felismerte.

A láp elnémult, még a szokásos éjszakai neszezés sem hallatszott. A hold sejtelmes, hideg fénnyel vonta be az apró szigetet. A boszorkány fülei megremegtek, miközben ugrásra készen várakozott. A pákász idegesen forgolódott maga körül.

Hirtelen sátáni üvöltés rengette meg az éjszakát, és egy óriás alak körvonalai bontakoztak ki a sötétségből. Feléjük lendült, kezében valami fémes tárgy csillant a hold sanda fényében. Az öregasszony felsivított, és az idegenre vetette magát. Tőrével a jövevény vállába döfött. Az óriás felüvöltött, és egy rántással ledobta támadóját, majd a szablyáját felemelve lesújtani készült.

Lidérc, amint észrevette, hogy gazdája bajban van, leshelyéről egyenesen a támadó fejére ugrott. Karmával a férfi arcát tépte, szaggatta. Az óriási török újra felbődült, és saját, furcsa nyelvén káromkodva próbálta leszedni magáról a macskát.

A pákász végre feleszmélt kábulatából, feltámogatta Sármányt, majd magával húzta a láp felé.

A töröknek sikerült lerántania magáról Lidércet, akit dühében egyenesen a fának csapot.

Lidérc kábultan zuhant le a földre. Feje szédült, testében szikrát vetett a fájdalom, a világ forogott körülötte. A továbbiakat már csak homályosan látta.

Támadójuk valamit a gazdája után hajított, mire az dárdával a hátában azonnal összecsuklott. A gyilkos ezután a pákász után indult. Jakab kétségbeesetten igyekezett talpra állítani Sármányt, de hiába. Ekkor némi vesződéssel kihúzta a boszorkány hátából a fegyvert. Éppen időben, mert a mögé érkező török már felé sújtott szablyájával.

Jakab most nem késlekedett. Egyenesen az óriás szívébe döfte a dárdát.

Lidérc ezután nem látott többet. A világ elsötétült körülötte.

Egy légy zümmögése ébresztette fel. A pimasz rovar folyton a fülébe akart mászni. Lidérc nem bírta tovább az apró lábak csiklandozását, feltápászkodott. Hajnalodott. A madarak csicsergése és a békák kórusa a szokott zenebonával töltötte meg a szigetet.

Azonban valami megváltozott. A nádi boszorkány halott volt. Teste a parton feküdt, legyek dongták körül. Lidérc körülnézett. Egyedül volt a szigeten. Azaz mégsem. A fejében hirtelen megszólalt a jól ismert hang:

– Lidérc! Ne aggódj, most már mindig együtt leszünk!