A lehanyatló nap sugarai bíbor színben csillantak meg a
jégtöviseken. A nyári erdő ágait meleg szellő ringatta. Tom nagyot szippantott
a virágoktól édeskés levegőből, majd hangosan kifújta. A fiú meglódította a
gyeplőt, mire a lovasszekér nyikorogva indult el a deres mögött.
Tom tudta, hogy apja nem lesz boldog, amiért sötétedés után
elindult az erdőn keresztül, de ő nem tartott az éjszakától. A jégtövisest úgy
ismerte, amint a tenyerét, és ezen a külhonban töltött idő sem változtatott.
Az éjszaka szürke leple rátelepedett a tájra. A lombok közé
nappalra visszahúzódott madarak felélénkültek. Jelenlétüktől a szekér elé
befogott ló lelassult.
– Menj, Foltos! – nógatta Tom a derest.
Ahogy a ló megindult, a fiú csuklója köré fonta a gyeplőt,
ami csúszóssá vált nyirkos kezében. Nyakát nyújtogatva kémlelt az erdő sűrűje
felé. A fülét hegyezte, de csak a szíve dobolását hallotta.
Nem sokkal később azonban egy ismerős dallamot hozott felé a
szél. Tom szíve nagyot dobbant. Jól ismerte az erdei szirének dalát és
különösen ezt a hangot.
Bár a szemére álmosság lopódzott, a fiú megrázta a fejét, és
füttyentett egyet. Az ének egy csapásra abbamaradt.
– Tom?
A fiú leugrott a bakról, és a hang irányába szaladt.
– Tom!
A két fiatal egy hosszú ölelésben találkozott össze.
Percekig szorították egymást, szó nélkül. Amikor eltávolodtak egymástól, Tom
észrevette, hogy a lány arcán könnyek csillognak.
Végigmérte gyerekkori barátját, de szinte rá sem ismert
Milára. Amikor elment, egy szeplős kislánytól búcsúzott el, most azonban egy
fiatal nővel találkozott. A földigérő, ezüstösen csillogó ruha kiemelte,
mennyire megnyúlt a lány alajka, és ezzel együtt mennyivel teltebbé is vált.
Mila arcáról eltűntek a szeplők, az ismerős acélkék szempárban valami új fény
csillant, ami összezavarta a fiút.
– De megnőttél! – ujjongott Mila. Dús ajka mosolyra
húzódott, amitől Tom gyomrát egyszeriben meleg remegés öntötte el.
Letelepedtek az öreg üvegtövis alá, ahogy kiskorukban
tették.
– Na és, kitanultad a kovácsmesterséget az Órmon túl? –
faggatta Mila.
– Ki bizony. Most már én is kovács vagyok az Öreg Mester
mellett.
– Szépen meg is emberesedtél! – nevetett fel a lány.
– Te is megváltoztál.
– Igen! Most már teljes értékű erdei szirén lettem! Kívülről
fújom az összes ősi áriát.
– Hallottam, hogy megtaláltad a hangod – mosolyodott el Tom.
Egy pillanatra csönd ült közéjük. A balzsamos szellő megcirógatta a fiatalok
arcát.
Tom mélyen Mila szemébe nézett. A lány tejfölszőke haja
lágyan ringott arca mellett. A fiú hirtelen késztetést érzett, hogy Mila füle
mögé tűrjön egy kósza tincset. Ahogy Tom kérges ujja a lány puha bőréhez ért,
egy ezüst villám szaggatta szét a tintakék eget. A távolban öblös moraj zúgott
fel. Foltos idegesen nyerített egyet.
– Jobb, ha mész – súgta Mila.
Tom addig nem tudta, mennyire hiányzott neki Mila az elmúlt
négy évben, amíg újra nem találkoztak. A lány arcvonásai beleégtek az elméjébe,
és többé ki sem tudta őt törölni onnan. Éjjelente álmatlanul feküdt rongyos
lepedővel fedett ágyán, nappal alig tudott a munkájára koncentrálni. Csak
Milára tudott gondolni.
A szirén hangja kristálytisztán csengett az erdő fái közt.
Tomot mágnesként vonzotta az andalító ária, melynek szövegét nem értette, de
gyermekkoruk közös játékaiban Mila minden titkot felfedett a fiú előtt. A lány
a vágyról énekelt, mely a férfiak szívében lángra lobban, hogy hősszerelmes
lovagként az életüket adják a szeretett hölgyért. Varázslat fűzte össze az ősi
nyelv szavait, titkos mágia. A falubeli vének nem hiába intették óvva a
férfiakat az erdőtől.
Tom ezt akkoriban nem értette meg. Most, hogy megtapasztalta
a szirének erejét, tudta, hogy az ősöknek igaza volt. Mégsem tudott ellenállni.
A lába vitte előre, szinte szaladt Mila felé. A vágy, hogy vele lehessen,
méregként áradt szét az ereiben.
Mila elhallgatott, ahogy meglátta Tomot, és elmosolyodott. A
fiú megtorpant. A gyomrából a melegség mindenfelé szétterjedt. A mellkasát
feszítette valami megfoghatatlan. A fejében képek sokasága zsongott. Milát
látta maga előtt hófehér ruhában, szőke hajában mirtuszkoszorúval. Apró
gyerekek szaladgáltak az üvegtövisek között. A szívében tudta, hogy Mila
mellett akar megöregedni.
– Tom?
A fiú minden porcikájában remegett, ahogy a lány elé lépett
és határozottan magához ölelte őt. Ajkuk mohó csókban olvadt össze. Tom érezte,
ahogy Mila lába megroggyan és a teste egy kissé elernyed az ölelésében.
Hosszan, szenvedélyesen csókolták egymást. A fiú soha nem
tapasztalt még ilyen erős vágyat valaki iránt, ami egyszerre volt követelőző és
gyengéd. Soha többé nem akarta elengedni Milát.
A lány teste hirtelen megfeszült, és elkapta a fejét a
fiútól.
– Menj innen! – sziszegte.
Tom ledermedt, mintha egy dézsa jeges vízzel öntötték volna
nyakon.
– Tessék?
– Menj el! – szűrte ki fogai közt a szirén. – Menj már!
Mila taszított egyet Tomon, akinek lába ismét mozgásba
lendült. A fiú a fák között találta magát, habár fogalma sem volt, hogy került
oda. Az egyik öreg üvegtövis törzse mögött megbújva figyelte Milát, aki ismét
énekelni kezdett. Hamarosan egy vándor lépett a lány elé, szemében üres révület
kongott. Mila kezébe vette az ismeretlen férfi arcát és olyan közel húzta
magához, hogy az orruk szinte összeért. A szirén ajka résnyire kinyílt, mintha
meg akarná csókolni őt, ám ekkor a lány torkából mély hörgés támadt. A férfi
testéből pókfonálszerű szálak szöktek ki, melyek Mila szájába szaladtak.
Tomot jeges émelygés fogta el, lábából kiszaladt minden erő.
Keze nedvesen simult az üvegtövis repedezett kérgéhez. A fiúnak be kellett
csuknia a szemét, nehogy visszajöjjön a vacsorája a látványtól.
Melegség szaladt át a tarkóján, majd Mila mézédes suttogását
hallotta közvetlen a füle mellől.
– Nem lehetek a tiéd...
Tom szeme kipattant, de senki nem volt mellette. Az
ismeretlen vándor az egyik üvegtövis törzsének támasztva aludt, arca békét
sugárzott.
A fiú sarkon fordult és rohanni kezdett. Soha többé nem ment
az üvegtövises közelébe napnyugta után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése