Johhny Silver – Ami nem változik

– Hogy vagy? – kérdeztem a páromat, amikor belépett az ajtón.

Nem felelt, csak biccentett. Felakasztotta foltos kabátját az ajtó mellé, hozzám lépett, és átölelt. Hajába tucatnyi ősz szál keveredett, amióta nem találkoztunk. Jól ismert illatába az utazás izzadságszaga vegyült.

– A gyerekek? – nézett fel rám kis idő múlva.

– Ma érkeznek a haditáborból – feleltem halkan.

Nem mozdultunk, csak álltunk a szűk folyosón kéz a kézben. Ismét szerencsénk volt. A kötelező munkaszolgálat nemegyszer örökre szétszakította a családokat. Korunkból adódóan sok mindent láttunk már, azonban nem beszéltünk ezekről, ahogy az érzéseinkről sem. Tulajdonképp nemigen beszélgettünk egymással. Az évek során kialakultak köztünk azok az érintések, pillantások, mozdulatok, amikkel el tudtuk mondani a gondolatainkat anélkül, hogy a hallgatózó fülek tudomására hoztuk volna őket. Talán ez volt az, amiért még együtt lehettünk.

Emlékeztem rá, hogy a szüleim sem beszéltek sokat. Előttem biztos nem. Szinte némajátéknak tűnt az életünk. Apám „selejt” volt. Egy férfi, akire a sereg nem tartott igényt. Kisgyerekként csak a szürke haját és fáradt szemét láttam, és nem értettem, miért mutogatnak rá ujjal, nevetve az osztálytársaim. Esténként bejött a szobámba, magához ölelt, ám soha nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Halkan mozgott, halkan beszélt, mintha nem akarna másokat megzavarni a létezésével. Megjegyzés nélkül olvasta végig a kijelölt haditudósításokat, úgy tűnt semmit nem jelent neki a háború. Anyám folyton dolgozott. Napközben a gyárban, azután otthon. Általában akkor találkoztunk, amikor egy tál ételt tett elénk az asztalra. Gyűlöltem a főztjét. Mindig ugyanazt ettük. Persze az élelmiszerjegyekkel nemigen lehetett válogatni, ez azonban nem érdekelt. Ízeket akartam, valami mást, mint amit adni tudott. Eleinte szóvá tettem ezt, aztán inkább hallgattam, mert láttam az arcára kiülő fájdalmat.

Aki író, írjon!

Aki írónak vallja magát – vagy azzá szeretne válni –, az előtt egyes számú szabályként ez lebegjen: írj!

(Igazság szerint most pontatlan vagyok, mert ez csak a második szabály, de az elsőről majd később. Nem vagyok egy rendszerető ember, ebből is látszik.)

Szóval visszatérve arra ha író vagy:

Írj, mert egy író mi mást is tehetne?

Ez nem feladat, munka, hobbi, hanem aki tényleg szeret írni, az úgyis érteni fogja mit jelent az, amikor a történet már belülről szétfeszít.

Írj, hogy fejlődj!

Aki író, nem csak írni akar, hanem jól írni.

Tanul, fejleszti magát, a szókincsét, ír, ír, és ír. Makacsul, kitartóan, nem számít, ha kudarc éri, ha éppen úgy érzi, hogy az ihlet fényévekre tőle nyaral, ha negatív kritikát kap, mert abból is csak okul.

Te is írj hát!

Mindegy, hogy mit: novellát, egypercest, történettöredéket, verset, naplót, vagy csak bárakármit, de írj, mert minden egyes leírt szóval tanulsz, még ha te magad ezt észre sem veszed.

Írj, hogy továbblépj!

Nem kell görnyedni a laptop előtt vagy a papír fölött. Ha egy történetet nem tudsz leírni, annak megvan az oka. Próbáld meg más szemszögéből leírni, próbáld meg más zsánerben leírni. Vagy írj mást, ami éppen foglalkoztat. Vagy csak írd ki magadból a kudarcot a naplód lapjaira.

Próbálkozz, játssz, és lehet még te is meg fogsz lepődni.

Írj, hogy átszellemülj!

Sok küzdelem, míg egy író levetkőzi a görcseit, és eljut odáig, hogy élvezetből írjon.

Talán az elején, amikor éppen csak elkezdjük pedzeni az írást, bontogatni a szárnyunk, akkor gyakrabban megtalál ez az érzés.

Aztán jönnek a szabályok, az elvárások, a nyomás, és az író elfelejti, miért szerelmesedett bele az írásba.

Nem mondom, hogy könnyű lesz visszatalálni ide, de ha sikerül, az felemelő érzés lesz.

Írj, mert végül is ezt szereted csinálni, nem?

A lényeg, hogy ne hátrálj meg, ha akadály kerül eléd, és légy kitartó!

(Írta: LK)

Emmerich Palmer – Novellapályázat

Tudtátok?

A földönkívüliek az ipari forradalom kezdete óta megfigyelik a bolygót. Számtalan ötletet sugalltak a gondosan kiválasztott embereknek, így felgyorsítva a technológiai fejlődést, a fosszilis energiahordozók használatának elterjedését. Céljuk nem az emberiség jóléte, hanem az, hogy a Föld klimatikus viszonyait a homo sapiens közreműködésével megváltoztassák. Az idegen faj számára optimális élettérként egy meleg, páradús légkör a legmegfelelőbb, magas széndioxid és metán tartalommal.

Részlet a novellából:

"Jones nagyot sóhajtva összeszedte a papírjait, bedugta az egész paksamétát egy műanyag dossziéba, majd útnak indult. Világéletében úgy gondolta, az ő valódi életcélja az írás. Mindig egyformán jelentkezett az érzés. Valahol a gyomra tájékán született a sürgető késztetés, mely arra ösztönözte, hogy leülve a számítógép elé fantasztikus novellákat kreáljon. A témáiból volt egy listája, bár a legfrissebb történetének ötlete jóval régebbről származott. Kamaszkorának egyetlen, műtét miatti mélyaltatása során álmot látott, mely az egyéb víziókkal ellentétben oly mély nyomot hagyott benne, hogy még napokkal később is többször eszébe jutott. Bár akkor még nem jegyezte le, a sztori valahogy önálló életre kelve, addig kúszott vissza a gondolatai közé, míg több hónappal később végül lekörmölte az ötletet. A kissé tintapacás papírlap azután a fiókjában végezte, egészen addig porosodva, míg úgy négy hónapja olvasott egy hirdetést. Novellapályázatot hirdettek pontosan abban a témakörben, amelyről az idők során megsárgult papírra vetett sorok szóltak. Ennek köszönhetően végre megszületett a több évtizede álmodott történet."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin

 

Fráter Zsuzsanna – Lidérc

Forrás: www.deviantart.com by FattCat

Lidérc, a fekete macska lustán sütkérezett a nyár utolsó sugaraiban a kunyhó előtt. Mögötte a gazdája, a nádi boszorkány kosarat font dudorászva. A délután békésen telt, senki sem zavarta meg a nyugalmukat.

Hajlékuk a végtelen láp közepén, egy apró szigeten bújt meg. A földdarabot csak bajosan lehetett megközelíteni, és annak, aki nem ismerte az ingovány halálos útvesztőjét, lehetetlen. A szomszédos faluból néha idemerészkedett egy-egy kétségbeesett lélek gyógyító főzetért, rontáslevételért, esetleg szerelmi varázslatért, de ma senki sem jelentkezett.

Lidérc elnyúlt a banya lába mellett, olykor legyintve egyet farkával, hogy elűzze a szúnyogokat. Gazdája egy idő után letette a nyírfaköteget az öléből, és beleszimatolt a levegőbe.

– Füst… és idegenek – mormolta.

Lidérc is nyugtalanul emelte fel a fejét. Igazat adott a boszorkánynak. A szél a lápon túli falu felől fújt. Ott történhetett valami. Valami rossz.

Monori Dia – Sam

Samnek fogalma sem volt róla, hogy csodás égi jelnek vagy baljós ómennek tartsa, amit látott, de

tudta, hogy ő az egyetlen, aki érti és érzi.

Hiába álltak oly sokan körülötte és csodálták, mégsem értették meg igazán. Csak neki sikerült, érezte, ahogy a szívébe kap, és a látottak eluralkodnak az egész testén. Megijedt, nem tudta mi tévő legyen, sírjon vagy fusson, de minél tovább nézte, annál kevésbé félt. Mintha egy meleg szárny nyúlt volna ki érte, hogy átölelje, megvédje és dobogó szívéhez szorítsa. A fény mintha az egész világot jelentette volna. 

És akkor megváltozott, más lett, nem tudta megfogalmazni hogyan, de érezte. Mire elérte elméjét a felismerés, a hideg borzongás már végig szaladt az egész gerincén egyenesen az ujjai végéig. Tudta. Már késő. A felismerés elsöprő erejű volt, de túl sokat váratott magára. Nem bírt megmozdulni. Minden egyes levegővétel nehezebb volt az előzőnél. Próbált a körülötte állókra koncentrálni. Mindenki mozdulatlan volt. Míg az előző percekben az áhítat némította el őket, mostanra a döbbenet tette ezt velük. Hiába minden.

Pedig édesanyja milyen sokszor mesélt neki. Kicsi kora óta ismerte a történeteket a hideg és halálos csodákról. Mindig csak meséknek tartotta őket. Az anyja történeteinek, hogy őt szórakoztassa, vagy éppen tanítsa. Most már tudja, anyjának igaza volt. Legszívesebben hazarohant volna hozzá, hogy elmondja neki. De nem tehette. A lábai, a kezei már nem rá hallgattak, már a fényre figyeltek.

Valami megmozdult. Egy fekete árny a sötét éjszakában. Talán látta, talán csak képzelte. Egyre több és több. Körülötte a sötétség ébredezni látszott, annak minden hidegségével. Remélte, nem tart majd sokáig. Utolsó pillanatban még édesanyját szólongatta, hátha meghallja, miközben a sötétség végleg körbeölelte.

Nyírő Szabina – Tigris

Forrás: www.deviantart.com

by PlainorPeanut41

"Milyen katlan, mily egek

Mélyén gyúlt ki a szemed?

Szárnyra mily harc hőse kelt,

Aki e tűzhöz nyúlni mert?

S amikor befejezett,

Mosolygott rád a mestered?

Te voltál, amire várt?

Aki a Bárányt, az csinált?"

William Blake: Tigris

(Szabó Lőrinc fordítása)

Részlet a novellából:

"A lány a teremtő isten színe elé készült.

Hónapokig habozott, elszánja-e magát, de úgy érezte, nem maradt más választása. Elege lett a haragból: a vadállatból, amelyet igyekezett mellkasa rácsai között tartani, de folyamatosan szabadulni akart. Belefáradt abba, hogy a kérdései, amelyeket senki sem tudott megválaszolni, éjszakánként dühösen beleordítanak álmaiba.

Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A zaklatott éjszakák után bevetette az összegyűrt ágyat, lezuhanyzott, és egy kávéval erőt öntött magába. Bőségesen reggelizett, ahogy a nagynénje tanította, majd visszafogott sminkkel és látszat-derűvel vágott neki az újabb napnak. Végigülte az összes előadást az egyetemen, esténként néha még el is csevegett a szaktársaival a kortárs művészetről egy ital mellett. Ám hiába takarta az igazságot ágyterítővel, kávéval, sminkkel, a vászonnak nem hazudhatott.

Hónapok óta egyetlen képet sem festett."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin

Ladányi Klára – Megbabonázva

A lehanyatló nap sugarai bíbor színben csillantak meg a jégtöviseken. A nyári erdő ágait meleg szellő ringatta. Tom nagyot szippantott a virágoktól édeskés levegőből, majd hangosan kifújta. A fiú meglódította a gyeplőt, mire a lovasszekér nyikorogva indult el a deres mögött.

Tom tudta, hogy apja nem lesz boldog, amiért sötétedés után elindult az erdőn keresztül, de ő nem tartott az éjszakától. A jégtövisest úgy ismerte, amint a tenyerét, és ezen a külhonban töltött idő sem változtatott.

Az éjszaka szürke leple rátelepedett a tájra. A lombok közé nappalra visszahúzódott madarak felélénkültek. Jelenlétüktől a szekér elé befogott ló lelassult.

– Menj, Foltos! – nógatta Tom a derest.

Ahogy a ló megindult, a fiú csuklója köré fonta a gyeplőt, ami csúszóssá vált nyirkos kezében. Nyakát nyújtogatva kémlelt az erdő sűrűje felé. A fülét hegyezte, de csak a szíve dobolását hallotta.