Monori Dia – Sam

Samnek fogalma sem volt róla, hogy csodás égi jelnek vagy baljós ómennek tartsa, amit látott, de

tudta, hogy ő az egyetlen, aki érti és érzi.

Hiába álltak oly sokan körülötte és csodálták, mégsem értették meg igazán. Csak neki sikerült, érezte, ahogy a szívébe kap, és a látottak eluralkodnak az egész testén. Megijedt, nem tudta mi tévő legyen, sírjon vagy fusson, de minél tovább nézte, annál kevésbé félt. Mintha egy meleg szárny nyúlt volna ki érte, hogy átölelje, megvédje és dobogó szívéhez szorítsa. A fény mintha az egész világot jelentette volna. 

És akkor megváltozott, más lett, nem tudta megfogalmazni hogyan, de érezte. Mire elérte elméjét a felismerés, a hideg borzongás már végig szaladt az egész gerincén egyenesen az ujjai végéig. Tudta. Már késő. A felismerés elsöprő erejű volt, de túl sokat váratott magára. Nem bírt megmozdulni. Minden egyes levegővétel nehezebb volt az előzőnél. Próbált a körülötte állókra koncentrálni. Mindenki mozdulatlan volt. Míg az előző percekben az áhítat némította el őket, mostanra a döbbenet tette ezt velük. Hiába minden.

Pedig édesanyja milyen sokszor mesélt neki. Kicsi kora óta ismerte a történeteket a hideg és halálos csodákról. Mindig csak meséknek tartotta őket. Az anyja történeteinek, hogy őt szórakoztassa, vagy éppen tanítsa. Most már tudja, anyjának igaza volt. Legszívesebben hazarohant volna hozzá, hogy elmondja neki. De nem tehette. A lábai, a kezei már nem rá hallgattak, már a fényre figyeltek.

Valami megmozdult. Egy fekete árny a sötét éjszakában. Talán látta, talán csak képzelte. Egyre több és több. Körülötte a sötétség ébredezni látszott, annak minden hidegségével. Remélte, nem tart majd sokáig. Utolsó pillanatban még édesanyját szólongatta, hátha meghallja, miközben a sötétség végleg körbeölelte.

Nyírő Szabina – Tigris

Forrás: www.deviantart.com

by PlainorPeanut41

"Milyen katlan, mily egek

Mélyén gyúlt ki a szemed?

Szárnyra mily harc hőse kelt,

Aki e tűzhöz nyúlni mert?

S amikor befejezett,

Mosolygott rád a mestered?

Te voltál, amire várt?

Aki a Bárányt, az csinált?"

William Blake: Tigris

(Szabó Lőrinc fordítása)

Részlet a novellából:

"A lány a teremtő isten színe elé készült.

Hónapokig habozott, elszánja-e magát, de úgy érezte, nem maradt más választása. Elege lett a haragból: a vadállatból, amelyet igyekezett mellkasa rácsai között tartani, de folyamatosan szabadulni akart. Belefáradt abba, hogy a kérdései, amelyeket senki sem tudott megválaszolni, éjszakánként dühösen beleordítanak álmaiba.

Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A zaklatott éjszakák után bevetette az összegyűrt ágyat, lezuhanyzott, és egy kávéval erőt öntött magába. Bőségesen reggelizett, ahogy a nagynénje tanította, majd visszafogott sminkkel és látszat-derűvel vágott neki az újabb napnak. Végigülte az összes előadást az egyetemen, esténként néha még el is csevegett a szaktársaival a kortárs művészetről egy ital mellett. Ám hiába takarta az igazságot ágyterítővel, kávéval, sminkkel, a vászonnak nem hazudhatott.

Hónapok óta egyetlen képet sem festett."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin

Ladányi Klára – Megbabonázva

A lehanyatló nap sugarai bíbor színben csillantak meg a jégtöviseken. A nyári erdő ágait meleg szellő ringatta. Tom nagyot szippantott a virágoktól édeskés levegőből, majd hangosan kifújta. A fiú meglódította a gyeplőt, mire a lovasszekér nyikorogva indult el a deres mögött.

Tom tudta, hogy apja nem lesz boldog, amiért sötétedés után elindult az erdőn keresztül, de ő nem tartott az éjszakától. A jégtövisest úgy ismerte, amint a tenyerét, és ezen a külhonban töltött idő sem változtatott.

Az éjszaka szürke leple rátelepedett a tájra. A lombok közé nappalra visszahúzódott madarak felélénkültek. Jelenlétüktől a szekér elé befogott ló lelassult.

– Menj, Foltos! – nógatta Tom a derest.

Ahogy a ló megindult, a fiú csuklója köré fonta a gyeplőt, ami csúszóssá vált nyirkos kezében. Nyakát nyújtogatva kémlelt az erdő sűrűje felé. A fülét hegyezte, de csak a szíve dobolását hallotta.

BORÍTÓTERVEZŐ PÁLYÁZAT!

Forrás: www.dreamstime.com

 A pályázat eredeti kiírása itt található (facebook profil szükséges hozzá): Borítótervező pályázat kiírás

Éééééés indul a borítótervező pályázat!

 Mivel Róbert Katival csak lógatjuk a lábunkat, és a szerkesztést kiadtuk a háziállatainknak (fényképes bizonyítékok a különböző oldalainkon mindenütt), az új regény felöltöztetését is szeretném másokra bízni. Rátok, természetesen. Itt van néhány információ, ami segíthet a munkában.

Szerző és cím: Eszes Rita - Kicune (igen, így, magyaros helyesírással, ami tudom, hogy sokaknak szokatlan lesz elsőre, de ez a szabályos)

Besorolás: Vörös Pöttyös, ifjúsági regény

Műfaj: urban fantasy, mely napjainkban játszódik Oszakában, Japánban, augusztus és április között

Ajánló: Midori nem hétköznapi lány - persze, minden tizennyolc éves lány így érzi, de ő egy erdőben nevelkedett nagyanyóval, aki több mint kétszáz éves és rókává tud változni. Csakúgy, mint Midori, bár ő még éppen csak próbálja megtanulni és kitapasztalni a kicunék képességeit és titkait. A lány rókaalakban ismeri meg a vonzó és különleges Akirát. A fiú sokat mesél a rókának, de sejtelme sincs, hogy ő érti minden szavát. Csakhogy Midori nem mutatkozhatna rókaként egy ember előtt. Nagyanyó Oszakába küldi a lányt, hogy eltávolítsa Akirától. Midori próbál helytállni a nagyvárosi életben és a gimnáziumban, belekeveredik egy külföldi cserediákokból álló programba, barátokat talál, és persze nem tudja elfelejteni Akirát. De ha egy kicune magához vonz valakit, annak ára van... Létezik-e jó vagy rossz út? Lehet valakinek hatni az érzéseire? Akkor teszünk valakit boldoggá, ha elengedjük? Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?

M. H. Sethemba – Találkozás

Tudod, hogy az élet nehéz... piszkosul nehéz, és ha nem küzdesz, eltipor, ugyanakkor azt is tudod, hogy mindig van miért küzdeni.

Részlet a novellából:
"A szoba tele van gépekkel és inkubátorokkal. Csipognak, pittyegnek a gépek. A kicsik alig látszanak a gépek falain túl olyan pöttömnyiek. De mind küzdenek. Minden egyes percért.

– Az az inkubátor – mutat Ana az egyikre, ami körül elég sok gép van. Megállok és próbálom feldolgozni a látványt. A csövek mind befutnak az inkubátorba. ezek tartják életben a fiaim?

Nagyot nyelve lépek közelebb.

A fiaim olyan aprók, hogy a kesztyűs kezem nagyobb, mint ők ketten együtt. Összeszorul a szívem és könnyek kezdik szúrni a szemem. Puha meleg takaró van köréjük terítve, ahogy egymást ölelve alszanak. Vékony csövek hálózata fogja körbe őket.

– Megérinthetem a kezét? – nézek a nővérre. Megmutatja, hogy tudok benyúlni kesztyűs kezemmel és megérinteni.

– A csövekre vigyázzon – figyelmeztet.

– Rendben. – Remeg a kezem, ahogy meccs előtt még soha. Ez az érintés sokkal többet jelent most, mint bármi más az eddigi életemben. Ezeket az aprócska teremtményeket segítettem létrehozni. Ez a két fiú a legjobb dolog, amit valaha is csináltam.

Az ujjai szinte áttetszőek és annyira aprók, hogy ujjbegyem alatt nem is látszik az egész ökle. Óvatosan végig cirógatom a hátát. Annyira…

Elszorul a torkom. Istenem, könyörgöm, add nekem ezt a két fiút. Vigyázni fogok rájuk, és felnevelem őket tisztességesen. Ne vedd el őket, mert Sylvia azt nem éli túl."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin

Máté Viola – Aranyhíd

Részlet a novellából:
"János hetek óta várta a levelet, de nem kapott hírt. Minden figyelmét a vizsgáira kellett volna összpontosítania, ehelyett esténként hol az utazást tervezgette, hol reményvesztetten tépelődött albérletében. Rózsa távol volt tőle, és semmi sem segített könnyebben elviselni a bizonytalanságot.

Egy szombat reggelen, mikor pár csendesebb nap következett a főiskolán, hazalátogatott Pestről. Útközben beugrott édesanyjáért a szomszédos nagyvárosba, aki a piacon árult.

A téren sürgött-forgott a fehérnép. Zsúfolt sorokban árulták a majorságot, míg a városiak egy-egy lábánál összekötözött tyúkkal vagy libával a kezükben siettek haza, hogy pontosan délre ebéd kerüljön az asztalra. A zsibongásban alig lehetett egymás szavát érteni, a kofák megpróbáltak mindenkit túlkiabálni. Pecsenye és frissen sült hurka illata lengte be a teret, csak annak nem folyt össze a nyál a szájában, aki jóllakottan érkezett.

János édesanyja a szokott helyétől távolabb, a hátsó sorok egyikében kínálta az apró, de jóízű mosáncki almát. Portékáját csaknem teljesen elkapkodták a háziasszonyok, mire fia odaért hozzá. Meg sem várta, hogy köszönjön, rögtön tudtára akarta adni a hírt:

– Tegnap megjött az értesítés.

– És mit írnak? – kérdezte János izgatottan.

– Nem bontottam fel, fiam.

– De a levelet elhozta?

– Otthon felejtettem. – A maradék gyümölcsöt átpakolta a karkosárba. Óvatosan rendezgette el a szemeket, nehogy összenyomják a konyharuhával letakart csúcsos füstölt túrót. – A helyedben nem bizakodnék.

– A kishatárátkelőt is egyből megkaptuk.

– Jaj, a kishatárátkelőt… – Elharapta a szót, és fejét közben kétkedően ingatta. – A Manci mesélte, hogy a nászasszonya szomszédját is elutasították, pedig ő nagy KISZ-es.

János nem válaszolt, kedvét szegte a gondolat, hogy tervéből talán nem lesz semmi. Tudta jól, vajmi kevés az esély arra, hogy megkapják az útlevelet, titkon mégis reménykedett. Megfogta az egymásra helyezett üres farekeszeket, és elindult a kijárat felé."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás irodalmi Magazin.

Kiszely Réka – Érzem, hogy érzed

Az ígéret szép szó, ha megfogadják úgy jó... Vagy keríts egy varázslót, aki leveszi rólad!

Részlet a novellából:

"Halálos ítéletet szokás olyan kimérten aláírni, mint ahogy a dohányzóasztal felé görnyedő Kovács a megállapodásunkra kanyarította a nevét. Látványosan nézegettem meggyvörös körmeimet, míg ügyfelem vért izzadt, és igyekeztem visszafogni magamat, hogy ne vigyorogjak kajánul a kínlódásán. Szilveszter környékén mindig sok volt a balek, aki segítségre szorult; az elfelejtett, vagy épp részeg bódulatban tett fogadalmakon majdnem olyan jól lehetett keresni, mint a válásokon.

– Ajánlom, hogy ne verjen át, kisasszony! – pillantott fel Kovács, miután aláírta a papírokat, és úgy mért végig, mint aki épp valami rém visszataszítóban próbál szépséget találni.

– Hetvenkét óra múlva gondolnia sem kell többet erre az egész kis kellemetlenségre – ígértem, miközben az asztal felett átnyúlva megráztam legújabb kliensem kezét.

Amint átutalta az óradíjamat – tettem hozzá gondolatban. A férfi arcáról lerítt, hogy ezt ő is jól tudja. Egész csinos összeget tettem volna fel arra, hogy nem először kell szakemberhez fordulnia a megszegett fogadalmai miatt, talán pár ügyes kókler már le is húzta az évek során.

Legszívesebben felkaptam volna a dohányzóasztalon fekvő papírokat, hogy a megszaglásszam azokat; szerettem a frissen felásott föld, ánizs és elfújt gyertyák viaszának halvány illatát. A könnyen jött pénz szaga volt.

– Menjen, igyon meg valamit! – javasoltam az ajtó felé terelve a férfit. Nem kellett nagyon noszogatni, úgy festett, mint aki maga is szeretne inkább valahol máshol lenni, nem egy mágiatörő irodájában. – Élvezze az év végét!

Alig vártam, hogy becsukjam az ajtót Kovács László, kutyabőrös közjegyző úr mögött, és máris kiszakadt belőlem az éles vihogás. Még hogy idén boldoggá teszi a nejét…! Hazug seggfej."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin.