Buksi és az eső
Aznap szó sem lehetett
délutáni sétáról. Buksi a keskeny ablakpárkányra hajtotta fejét, és figyelte,
ahogy az esőcseppek hangos koppanással az ablaküvegre érkeznek, majd versenyt
futnak a keretig. Szomorúan gondolt arra, hogy ma sem találkozhat Kópéval és
Cézárral a parkban. Nem hancúrozhatnak a friss, illatos fűben, ráadásul nagyon
kíváncsi volt rá, hogy Cézár megbarátkozott-e már új lakótársával, aki
elmondása szerint egy nyávogó kis szőrpamacs.
Buksi nem értette, miért
sír az ég. Mostanában folyton ez ment. Hol hangosan zokogott, úgy hogy még az
ablak előtti fákat is megcibálta, hol csak csendesen hüppögött éppen annyira,
hogy bevizezze Gazdi haját, mikor leszaladt vacsorát venni.
Buksi arra jutott, bár
nem sok mindent tudott a világ dolgairól, hogy az eget valami nagy bánat
érhette. Pont úgy, mint Gazdit, amikor a múlt héten a Édesem örökre elment.
Buksi akkor Gazdi lábához dörgölődzött, majd addig bökdöste az orrával, míg
Gazdi végül el nem mosolyodott. Aztán elmentek sétálni, Gazdi sokat
beszélgetett Cézár kétlábújával, és azóta minden rendben volt. Gazdi ismét
sokat nevetett, és mindig neki adta az utolsó falatot a melegszendvicséből.
Buksi szerette volna az
eget is így megvigasztalni. De hogy kezdjen hozzá? Hisz az égnek nem volt keze,
mint Gazdinak, amihez hozzábújhatna, se arca, amit szeretettel megnyalhatott
volna. Végül arra jutott az a legokosabb, ha elbeszélget vele.
– Ég! Miért vagy olyan
szomorú? – Ám az ég nem válaszolt, ugyanúgy sírt tovább, mint eddig. Buksi arra
gondolt, biztos nem hallotta őt, hisz az ég nagyon magason van, még a galambok
fészkénél is magasabban.
– Hé, ég! Hallasz?! Miért
vagy olyan szomorú? – kiabálta Buksi, olyan hangosan, ahogy csak a torkán
kifért, hogy biztosan meghallható legyen odafenn.
– Buksi! Csend legyen! –
szólalt meg Gazdi a kanapéról, ám Buksi nem figyelt rá. Gazdi nem értheti ezt.
Az emberek mind olyan botfülűek, még azt sem értik, ha rendesen szólnak
hozzájuk. Úgy festett, az ég is legalább ilyen buta volt, mert nem válaszolt.
Helyette csak még keservesebb zokogásba kezdett.
Buksi kicsit
elbizonytalanodott. Talán megbántotta a kiabálással? Lehet, hogy hallja őt, de
nem tud válaszolni? Talán emiatt olyan szomorú? Mert nem tud kivel beszélgetni?
Biztos nagyon magányosnak érzi magát.
– Semmi baj, ég! Ne
legyél szomorú! Én bármikor beszélgetek veled, az se baj, ha nem válaszolsz.
Sőt, megkérem a barátaimat is. Majd minden este elmeséljük, hogy mi történt
velünk aznap. Jó lesz? De kérlek, ne sírj, mert akkor Gazdi nem visz el a
parkba, és nem tudok találkozni Cézárral meg Kópéval.
Abban a pillanatban az ég
mély, morgó hangon dördült egyet, majd elállt az eső. Buksi felvakkantott, majd
Gazdira vigyorgott.
– Mi az, Buksi? – fordult
felé Gazdi, majd meglepetten felkiáltott: – Még ilyet! Kisütött a nap! A
meteorológusoknak tényleg nem lehet hinni, azt állították egész nap szakadni
fog.
Buksi ismét vakkantott,
majd azonnal az ajtó mellett termett. Gazdi elmosolyodott, és már nyúlt is a
pórázért.
– Jól van, nagyfiú, irány
a park!
A következő napokban
olyan gyönyörű idő volt, amilyet már évek óta nem látott a város. Buksi büszkén
mesélte el mindenkinek, hogy ez bizony az ő műve. A legtöbben hittek is neki,
kivéve azt az izgága kis csivavát, meg a beképzelt pudli barátnőjét, de őket
egyébként sem kedvelte.
Az ígéretéről sem
feledkezett meg. Minden este elmesélte az égnek izgalmas kutya életének minden
kis mozzanatát. Gazdi persze sokat morgolódott, hogy nem tud aludni, de idővel
megszokta. Csak Cézár és Kópé gazdáinak panaszkodott egy kicsit, akiknek
karikás szeme szintén arról árulkodott, hogy Buksi két barátja is betartotta a
szavát. Buksi büszke volt rá, hogy ilyen jó barátai vannak. Remélte, hogy az ég
soha többé nem lesz szomorú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése