Máté Viola: Daphné

Egy múzeum, egy biztonsági őr... egy lány. Daphné. Vagy mégsem?

Részlet a novellából:
"A lány csendben rajzolt. Nem tiltotta semmi, így Massimo sem szólhatott érte.

De már órák óta ott volt. Még a szénrudakat is hagyta a padlón szanaszét heverni. Massimo hangos csettintés kíséretében felkapott egyet, ami messzebb gurult, és sietős léptekkel a lány felé indult. Megköszörülte a torkát és igyekezett szúrós szemmel nézni, amikor átadta, de a lány a lehető legtermészetesebb mosollyal fogadta."

A teljes novellát elolvashatod itt: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mate-viola-daphne-8841.html

Erion Kay: Mellékhatás

Makai Ferenc novellája:

Részlet a novellából:
"Hirtelen vállba taszították.

– Állj fel, ha a hercegi fenség hozzád szól, félkegyelmű!

Alex szédelegve felállt. Úgy érezte, ez valami rossz álom. Szembe nézett a herceggel. Nem tudta, mit keres itt, nem tudta, hogy került ide, nem értett semmit.

– Ha érted a nyelvünket, áruld el, mi ez nálad? – mutatott a kezében tartott mobiltelefonra."

A teljes novellát elolvashatod itt: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/erion-kay-mellekhatas-8821.html

 További érdekességek a facebook oldalon

Hope Sethemba: Biztos döntés

Egy újabb szívszorító novella Hope Sethemba tollából egy olyan világról, ahol már inkább dolgoztatnak a nagy cégek robotokkal. Mert az olcsóbb, biztosabb, hatékonyabb. Az ember pedig nem számít...

Részlet a novellából:

"Egyre csak figyelem Bent, aki a hangosbemondón keresztül követeli a gépek eltávolítását. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, mert hamar megismétlődhet, ami már barátunk halálát okozta. Hanket kirúgták, és tegnap reggel öngyilkos lett. A hajnali vonat elé vetette magát. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy két gyermeket és a feleségét hagyta maga után. Persze a robot nem tehető felelőssé, azért ami történt. Egy ember sem lett volna képes megállítani a pályaudvarról kifelé haladva gyorsító vonatot. Túl nagy súly…"

A teljes novellát elolvashatod itt: http://hopesethemba.blogspot.hu/2017/06/biztos-dontes.html

Bálint Erika: Ne félj a csendtől!

Részlet a novellából:

"A kislány a sarokban ült, artikulálatlan hangon sírt, és kezével kétségbeesetten ütögette az arcát.

Lexi is üvölteni szeretett volna, mert tehetetlennek érezte magát, és a kézjelből tudta, a gyerek az anyját akarja.

De Klári elment, itt hagyta őket."

Ha tovább szeretnéd olvasni, itt megteheted: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/balint-erika-ne-felj-a-csendtol-9406.html

Az író facebook oldalán további érdekességeket találsz: https://www.facebook.com/erikabalint333/?ref=ts&fref=ts

Fabyen: Csak egy szó

Koós Patrícia novellája:

Részlet:

" Priscilla felemelte a tekintetét a kis sminktükörről.

– Ugye, nem dolgozni megy be, kisasszony? Mégiscsak szenteste van!

– De – csattintotta össze Priscilla a púderes dobozkát. – Vagy maga szerint miért kértem, hogy a Swerton irodaházhoz vigyen? – érintette meg a nyelve hegyével a friss rúzst a száján.

Tekintete összeakadt a taxiséval a visszapillantó tükörben, és Priscilla látta a zavart sofőrje arcán. A férfi nyakán vörhenyes pír kúszott fel, és a füle lángba borult a skótkockás barett alatt.

– Értem… – motyogta maga elé, majd elkapta a pillantását a tükörről.

Priscilla kényelmesen keresztbe rakta a lábát, és végigsimított a selyemfinomságú harisnyán, ami úgy takarta be, mintha egy második réteg bőr lenne. Egyikük sem erőltette a további társalgást."

Hogyan folytatódik? Itt megtalálod: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/fabyen-csak-egy-szo-9389.html

És további érdekességek az író blogján: http://patriciakoos.blogspot.hu/

Bálint Erika – Hajnalka

Amikor megszületett, a Kreátor opálosan fénylő kristályüvegbe töltötte.

Aztán kezébe fogta, és a fény felé tartotta.

– Csodálatos vagy – suttogta.

Kihúzta a könnycsepp formájú dugót és az orrához emelte az üveget. Beleszippantott.

– Illatod friss, mint a reggeli harmat, finom és simogató, mint a virágszirmok érintése, és meleg, mint a felkelő nap. Imádlak!

Elgondolkodott egy kicsit, aztán azt mondta:

– Hajnalka lesz a neved.

Egy ideig még eljátszott a karcsú üveggel, gyengéden jobbra-balra forgatta, és Hajnalka boldogan ringatózott gyönyörű kristályruhájában, melynek nyakára arany indákat festettek. Kábult örömében egyetlen kincsét, elbűvölő illatát, az egekig szórta, de aztán a Kreátor visszatette a finom, csepp formájú dugót, és az üveget a többi parfüm közé állította.

– Pihenj, drágaságom!

Amikor a férfi kiment a laboratóriumból, Hajnalka mellett megmozdult egy pici, kék üveg, Tavaszi Szellő.

– Isten hozott a múlandóság birodalmában.

Hajnalka nem válaszolt, némán dédelgette önfeledt boldogságát.

– Hogy fenn hordja az orrát! – horkant fel harmadik szomszédja, a zöld üveges Miszter Mágia. – Azt hiszed, te elkerülheted a sorsodat?

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Hajnalka.

– Arról, hogy úgy jársz majd, mint mi. Nézz csak ránk!

Hajnalka körülnézett a polcon. A többi parfüm üvegruhája túl nagy, vagy túl kicsi volt, és álltak ott közönséges, rikító színűek is, másokon pedig vastag porréteg ült.

– De én csodálatos vagyok! – kapaszkodott álmodozva a Kreátortól hallott szóba.

– Ja, csodálatos! – mordult fel a zöld üvegében Miszter Mágia. – Nem csodálatos vagy te, hanem tudatlan!

Elhallgatott, mint aki nem akar egy zöldfülűvel vitatkozni, de aztán mégis csak folytatta.

– Mi itt mind csodálatosak voltunk… Amíg a Divat túl nem haladt rajtunk.

– A divat? – álmélkodott Hajnalka.

– Az bizony! – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy kúp formájú, sötétvörös parfümös üveg. – A Divat. A mi istenünk, aki a Kreátor segítségével megteremt, aztán elpusztít bennünket.

Hajnalka keveset tudott a világról, és az ártatlanok naiv hitével azt mondta:

– De engem imád a Kreátor.

– Hahaha, imád! – gúnyolódott Miszter Mágia. – Ostoba vagy! A Kreátor egy valakit imád csak. A Divatot.

A többi parfüm szaporán bólogatott és sóhajtozott, bizony így van, igazat mond a társuk.

De Hajnalka még magán érezte a Kreátor kezének puha melegségét, emlékezett orrának finom remegésére, amikor beszippantotta illatát, és mivel nagyon fiatal volt, el sem tudta képzelni, hogy ez a nyilvánvaló imádat bármiért is odaveszne. Azt hitte, a többi parfüm csak irigységből beszél.

És valóban, sokáig boldog volt, mert a Kreátor továbbra is minden nap bejárt a laboratóriumba, és mielőtt elkezdett volna lombikjaival foglalatoskodni, mindig levette Hajnalkát a polcról, simogatta üvegruháját, beszívta illatát, és ugyanúgy, mint régen, azt suttogta:

– Csodálatos vagy!

De ahogy telt-múlt az idő, egyre ritkábban nyúlt utána, már nem fogta a kezébe, épp csak egy pillantást vetett rá, és már fordult is lombikjai felé.

Aztán egy napon egy halványrózsaszín, alma alakú üveget tartott a fény felé. Kinyitotta, az orrához emelte, és azt mondta:

– Csodálatos vagy!

Miszter Mágia ekkor felhorkant zöld üvegében, és gúnyos hangon odavetette Hajnalkának:

– Megmondtam.

Hajnalka egy ideig még nézte az alma alakú üveget dédelgető Kreátort, aztán megbillent a talpán, és előrezuhant.

A férfi a nagyot csattanó hang felé kapta a fejét, majd óvatosan, mintha egy drága, pótolhatatlan kinccsel bánna, az asztalra helyezte a rózsaszín üveget.

– Itt várj rám, drágaságom! – mondta.

Seprűt fogott, feltakarította Hajnalka összetört üvegruháját, egy ronggyal a fénylő parkettán maradt nedves foltot is eltüntette.

Mikor végzett, felvette kabátját, az asztalhoz lépett, a rózsaszín üvegcsét gyengéden a zsebébe csúsztatta, és kiment a laboratóriumból.

A zöld parfümös üveg vádlón nézett utána. 

– Gyilkos! – suttogta.

A novella itt is elolvasható: Aranymosás Irodalmi Magazin.

Egyéb írások, novellák, stílusgyakorlatok: https://www.facebook.com/erikabalint233

 

Nyírő Szabina: Rozsda és jég

Ez a nagyszerű novella, amiből részletet hozok, megjelent az ELLE magazinban is, mikor több száz novellából kiválasztották abba a tízbe, amit az újság külön megjelentetett.

Íme a részlet:
"Jégróka egy nyári alkonyon ügetett ki a teliholdból.
Rozsda már akkor elindult portyázni, amikor a nap még bőven a látóhatár felett lógott. Azóta a jó néhány pockon és gyíkon esett már túl, és épp új zsákmány neszezése után fülelt, ám figyelmét furcsa árnyék vonta magára. A kelet felé húzódó lankák hajlatából úgy buggyant elő a hold, mintha tojást tojt volna a föld. Sápadt, foltos héján mocorgott valami."

Elolvashatod itt is:
Szabina írásai 
Aranymosás irodalmi Magazin

Rozenbach Titanilla: A nevezetes Feketeleves

A nevezetes Feketeleves

Budapesten évszázadok óta nagy hagyománya van a kávézásnak. Ám ha a jóakaratú kávékedvelő becsábult egy kávéházba, kedélyesen eltelt a nap, ő meg azon vette észre magát, hogy semerre sem haladt. E fifikás dilemma kiküszöbölésére születtek meg az első omnibuszkávézók a múlt század elején.

A legnevezetesebb egy Feketeleves névre hallgató járat volt, mely a mai Nagyvárad tér és a Népliget közt haladva dobogtatta meg a koffeinre szomjazó szíveket. Egy findzsányi boldogság, ez volt a legfeljebb nyolc utas befogadására alkalmas kávébusz mottója. Egy keménykötésű, félvak póniló húzta, tulajdonosa pedig egy Humbugli Béla nevű, világlátott öregúr volt, aki állítása szerint húsz országot bejárva leste el a kávépörkölés fortélyait.

Béla bácsit vérmes természete igen hamar hírhedtté tette. Vevőit mindig vörhenyes, robbanásra kész fejjel szolgálta ki, akár egy túlnyomás alatt levő kotyogós kávéfőző. Potrohosodásra hajlamos termetével, kopaszodó kobakjával összességében nem volt egy dalia, a Feketeleves kínálta minőséget viszont igencsak becsülték a népek, ez a siker pedig busás elégtételt nyújtott a vén kávémester számára, ha már a menyecskeszédítő külsőt nélkülöznie kellett. Fáradhatatlanul mérte a kormot, a buszra felpattanó tintanyalók voltak a legkedvesebbek számára, mert ezek kérték a legdrágább kávékat és fogyasztották a legtöbb süteményt. A diákokat és munkásokat már kevésbé szerette. Azok mindig a legolcsóbb feketére pályáztak, puszedlit meg csak akkor áhítottak mellé, ha akcióban adta. A gyerekekről meg egész különvéleménnyel bírt Béla bácsi.

Az egyik didergős őszi reggelen nyolcévesforma fiú szállt fel a buszra, a kis Ficzere Edvárd, akinek az apja tavaly pusztult el a téglagyári balesetben. Lerongyolódott micisapkáját tördelve állt meg Béla bácsi előtt.

– Egy csésze teát kérek – adta le ártatlan képpel a rendelést.

Béla bácsi még legénykorában termetes bajuszt növesztett, s ezt azóta háromszorosára hizlalta. Védjegynek is beillő jószág volt ez, szinte önálló életet élt, rossz nyelvek szerint borotva sem fogta. Amikor tulajdonosa felpaprikázta magát, vele együtt a bajusz is indulatba jött.

– Kikérem magamnak! – csapta le a tenyerét, mire a pulton pihenő, langymeleg pogácsával teli kosárka felbukfencezett a magasba. A gyerek megszeppent, de nem eléggé.

– Ezek szerint nem tetszik teát tartani?

– Nem tetszek sem teát, sem más kotyvalékot árulni. Nem uraságok ötórás partija ez. Itt csakis kőkemény, koncentrált feketekávét lehet kapni. Létezik abból minden variáns, gyengébb idegzetűek kedvéért gőzölt tejjel könnyítve. Fiúgyermekeknek tejeskávé, leánykáknak vaníliás egyszarvútej a kínálat. Na, melyiket kéred?

– Az egyszarvútejjel ugye csak tréfál a bácsi?

– Az egy habosra vert galuskával felfőzött ital, egy csepp mézzel a tetején adom. Hát még ennyit se tudsz? – perlekedett a kávémester, beszéd közben csúnya fintorokat követve el a bajuszával.

– Akkor hát tea nem is lesz?

Rossz ómen hétfő reggel kávébuszban teát kérni. E becses napon kiváltképp könnyű volt Béla bácsi lobbanékony természetét kihozni a sodrából.

– Hát minek nézel te engem, ebadta kölyke? Hogy én, Humbugli Béla okleveles kávéfőzőmester, egy ujjal is hozzáérjek egy szamovárhoz? – bődült el, azzal mérgében felkapott egy csokoládés csigát. – Nesze, ha már a kávét nem veszi be a gyomrod, fogjad ezt a csigabigát, csak ne idegesítsél tovább!

A gyereknek nem kellett kétszer mondani, a következő megállónál valósággal kimenekült a buszból, de előtte hálás pillantást vetett a bajuszra, meg a mögötte rejlő emberre.

– Miért mogorváskodik ennyit ezekkel az árvákkal? – szólt oda a busz egyik törzsvendége.

– Mert már így is túl sokan járnak ide kunyerálni. Gondolja el, mennyi jönne, ha még kedves is lennék! Így csak a bátrabbja mer felszállni a buszomra, csak az mer megküzdeni velem a csemegéért. Akinek pénze nincsen, legalább bátorsága legyen. Nyúlszívű gyereknek nem adok ám semmit – dörmögte Béla bácsi, azzal újratöltötte a briósos kosarat, hátha a Ficzere húga is felbukkan.

Tóth Eszter: Buksi és az eső

Ma egy kedves kis novellát hoztunk Tóth Esztertől:

Buksi és az eső

Aznap szó sem lehetett délutáni sétáról. Buksi a keskeny ablakpárkányra hajtotta fejét, és figyelte, ahogy az esőcseppek hangos koppanással az ablaküvegre érkeznek, majd versenyt futnak a keretig. Szomorúan gondolt arra, hogy ma sem találkozhat Kópéval és Cézárral a parkban. Nem hancúrozhatnak a friss, illatos fűben, ráadásul nagyon kíváncsi volt rá, hogy Cézár megbarátkozott-e már új lakótársával, aki elmondása szerint egy nyávogó kis szőrpamacs.

Buksi nem értette, miért sír az ég. Mostanában folyton ez ment. Hol hangosan zokogott, úgy hogy még az ablak előtti fákat is megcibálta, hol csak csendesen hüppögött éppen annyira, hogy bevizezze Gazdi haját, mikor leszaladt vacsorát venni.

Buksi arra jutott, bár nem sok mindent tudott a világ dolgairól, hogy az eget valami nagy bánat érhette. Pont úgy, mint Gazdit, amikor a múlt héten a Édesem örökre elment. Buksi akkor Gazdi lábához dörgölődzött, majd addig bökdöste az orrával, míg Gazdi végül el nem mosolyodott. Aztán elmentek sétálni, Gazdi sokat beszélgetett Cézár kétlábújával, és azóta minden rendben volt. Gazdi ismét sokat nevetett, és mindig neki adta az utolsó falatot a melegszendvicséből.

Buksi szerette volna az eget is így megvigasztalni. De hogy kezdjen hozzá? Hisz az égnek nem volt keze, mint Gazdinak, amihez hozzábújhatna, se arca, amit szeretettel megnyalhatott volna. Végül arra jutott az a legokosabb, ha elbeszélget vele.

– Ég! Miért vagy olyan szomorú? – Ám az ég nem válaszolt, ugyanúgy sírt tovább, mint eddig. Buksi arra gondolt, biztos nem hallotta őt, hisz az ég nagyon magason van, még a galambok fészkénél is magasabban.

– Hé, ég! Hallasz?! Miért vagy olyan szomorú? – kiabálta Buksi, olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért, hogy biztosan meghallható legyen odafenn.

– Buksi! Csend legyen! – szólalt meg Gazdi a kanapéról, ám Buksi nem figyelt rá. Gazdi nem értheti ezt. Az emberek mind olyan botfülűek, még azt sem értik, ha rendesen szólnak hozzájuk. Úgy festett, az ég is legalább ilyen buta volt, mert nem válaszolt. Helyette csak még keservesebb zokogásba kezdett.

Buksi kicsit elbizonytalanodott. Talán megbántotta a kiabálással? Lehet, hogy hallja őt, de nem tud válaszolni? Talán emiatt olyan szomorú? Mert nem tud kivel beszélgetni? Biztos nagyon magányosnak érzi magát.

– Semmi baj, ég! Ne legyél szomorú! Én bármikor beszélgetek veled, az se baj, ha nem válaszolsz. Sőt, megkérem a barátaimat is. Majd minden este elmeséljük, hogy mi történt velünk aznap. Jó lesz? De kérlek, ne sírj, mert akkor Gazdi nem visz el a parkba, és nem tudok találkozni Cézárral meg Kópéval.

Abban a pillanatban az ég mély, morgó hangon dördült egyet, majd elállt az eső. Buksi felvakkantott, majd Gazdira vigyorgott.

– Mi az, Buksi? – fordult felé Gazdi, majd meglepetten felkiáltott: – Még ilyet! Kisütött a nap! A meteorológusoknak tényleg nem lehet hinni, azt állították egész nap szakadni fog.

Buksi ismét vakkantott, majd azonnal az ajtó mellett termett. Gazdi elmosolyodott, és már nyúlt is a pórázért.

– Jól van, nagyfiú, irány a park!

A következő napokban olyan gyönyörű idő volt, amilyet már évek óta nem látott a város. Buksi büszkén mesélte el mindenkinek, hogy ez bizony az ő műve. A legtöbben hittek is neki, kivéve azt az izgága kis csivavát, meg a beképzelt pudli barátnőjét, de őket egyébként sem kedvelte.

Az ígéretéről sem feledkezett meg. Minden este elmesélte az égnek izgalmas kutya életének minden kis mozzanatát. Gazdi persze sokat morgolódott, hogy nem tud aludni, de idővel megszokta. Csak Cézár és Kópé gazdáinak panaszkodott egy kicsit, akiknek karikás szeme szintén arról árulkodott, hogy Buksi két barátja is betartotta a szavát. Buksi büszke volt rá, hogy ilyen jó barátai vannak. Remélte, hogy az ég soha többé nem lesz szomorú.

Ladányi Klára: Húsz perc

"Fülsüketítő csipogás szakította szét az álmomat. Nyöszörögve, csukott szemmel tapogatozom az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra után. Ha nem lett volna épp elég baj, hogy húsz perccel előbb szólt a vekkerem a szokásosnál, a helyzetet még az is rontotta, hogy mindez egy szombati napon történt. Sóhajtottam. nem időzhettem sokáig az ágyban, apámmal volt találkozóm."


Húsz perc nem túl hosszú idő, néha azonban elég ahhoz, hogy az élet fenekestül felforduljon... A folytatáshoz kattints ide.


Ladányi Klára oldalát itt találod.

Halhatatlanok Fantasy Antológia

A Főnix Könyvműhely gondozásában megjelent antológia, melyben az Apolló Tintafoltjai írói közösség három tagja is szerepel:

Nyírő Szabina: A halász fia és a nagyfülű
Koós Patrícia: A kastély
Johhny Silver: Unalom ellen

A kötet megvásárolható a Főnix Könyvműhely honlapján, illetve a könyvesboltokban!

Bálint Erika

Bemutatkozásként

Önarckép

Barna pöttyös zöld szemem van.

Ezekkel a pöttyös szemekkel nézegetem magam, szemből, majd jobbról, majd balról.

Felrémlik bennem az elcsépelt bölcsesség, a tükör sosem hazudik, mégis reménykedem, azért ennél a merev tükörarcnál az életben sokkal jobban nézek ki.

Kicsit felfújom az arcom, de a javulás minimális.

Rossz helyen van ez a tükör, vígasztalom magam, a zuhanyzó tengerkék függönye a hibás, az vet árnyékot az arcomra, és rajzol mély árkokat a szemem alá.

Igazából a profilommal sem vagyok elégedett. Előreugró államat hosszú évekig Mussoliniéhoz hasonlítottam, ami nemcsak esztétikai szempontból volt problémás, de ismerve a történelmi tényeket, ki akar Mussolinihez hasonlítani?

Aztán nemrégiben egy matematikus barátom meghívott akadémiai székfoglalójára, ahol egy idő után teljesen elveszítettem az előadás fonalát, és a grandiózus terem részleteivel szórakoztattam magam.

És akkor észrevettem, hogy a falak előtt magasodó összes Pallasz Athéné szobornak Mussolini álla van! Ezek szerint akkor ez nem egy csúnya áll, ez egy klasszikus áll?!

Hízelgő a tudás istennőjével való párhuzam, de nekem akkor sem tetszik.

Egyébként az évek alatt nem sokat változtam, kicsi vagyok és vékony.

Valahogy sosem sikerült vénuszias, telt idomokra szert tennem, igaz, azok az idők is elmúltak már, amikor a férjem nevetve bosszankodott és kérte ki magának, hogy nem az öccse, hanem a felesége vagyok.

Azt hiszem, egyre jobban hasonlítok az apai nagymamámra, és egyszer majd minden hús leszárad rólam, és egy fürge, ráncos bőrrel fedett kis csontember leszek.

Lehet, vissza kéne venni abból a folytonos, vibráló nyughatatlanságból, amely végig kísért egész eddigi életemben; abból az örökös mozgáskényszerből, mely miatt iskolás éveimhez szorosan hozzátapad a szemetesláda szaga –, a nedves pozdorjáé és a lerágott almacsutkáé –, melynek tetején – az örökös fészkelődés miatt –, korai tanulóéveim jelentős részét töltöttem.

Aki rám néz, mindezekről semmit sem tud. Annak egy kicsi, vékony nő vagyok Mussolini (Pallasz Athéné) állal.

Itt-ott megjelent írások, stílusgyakorlatok az oldalamon:
https://www.facebook.com/erikabalint333/

Johhny Silver: Az Assylin

A maj ajánlatom:

"Evans megcsóválta a fejét.

– Láttam, hogy mire képesek azok a tüskék.
– Teljes biztonságban van mellettem.
A navigátor krákogva felnevetett.

– Ezt is hallottam már. Aztán összevarrtak.
A reyhl elfordult a fától és a férfi szemébe nézett.

– Fél, navigátor?

Evans az erdő felé intett.

– Láttam az állomáson a veszteséglistát. Mérges rovarok, közelítésre robbanó gombák, rajokban támadó madarak. Ehhez képest az űr biztonságos."

Elolvasni itt tudjátok végig: http://www.johhnysilver.hu/novellak/az-assylin/

Fabyen: Az árulás ára

Koós Patrícia novellája:

Egy kis ízelítő:
" A sátor bejárata elől ekkor félrerántották a ponyvát és Harrald rontott be rajta. A parancsnok kezében kard volt, az acélt vér homályosította el.

– Megtámadták a tábort, herceg! – Harrald zihált, és sebtében felöltött ingén saját izzadsága, vérfolt hízott.

– Megsebesültél... – ült fel Clydas. A tekintete Harrald mocskos vászoningére tapadt, de a parancsnok egy ingerült mordulással megrázta a fejét."


Hogyan folytatódik? Itt megtalálod: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/fabyen-az-arulas-ara-8581.html
És további érdekességek az író blogján: http://patriciakoos.blogspot.hu/

Az elromlott ember

Egy remek kis novellát ajánlanék figyelmetekbe, Hope Sethemba tollából. A novella egy ifjúról szól, aki nem rajong a robotokért, egyet mégis barátjának fogad.



Egy kis ízelítő belőle:
"Charlie egy üres cserepet hajított a menekülő robot után, aki elejtette a kezében lévő virágot. Amióta volt benne inteligencia-chip, sokkal gyorsabban felfogta a helyzetet, amibe keverte magát, és képes volt zavartan dadogva bocsánatot kérni, vagy elmenekülni egy csendes sarokba ahol kikapcsolhatta magát. Menekülésre pedig főként egy ember, Charlie, az Üvegházak főkertésze és tulajdonodsa késztette a legtöbbször őket."

Itt végig olvashatod: http://hopesethemba.blogspot.hu/

Jó szórakozást!