Johhny Silver – Ami nem változik

– Hogy vagy? – kérdeztem a páromat, amikor belépett az ajtón.

Nem felelt, csak biccentett. Felakasztotta foltos kabátját az ajtó mellé, hozzám lépett, és átölelt. Hajába tucatnyi ősz szál keveredett, amióta nem találkoztunk. Jól ismert illatába az utazás izzadságszaga vegyült.

– A gyerekek? – nézett fel rám kis idő múlva.

– Ma érkeznek a haditáborból – feleltem halkan.

Nem mozdultunk, csak álltunk a szűk folyosón kéz a kézben. Ismét szerencsénk volt. A kötelező munkaszolgálat nemegyszer örökre szétszakította a családokat. Korunkból adódóan sok mindent láttunk már, azonban nem beszéltünk ezekről, ahogy az érzéseinkről sem. Tulajdonképp nemigen beszélgettünk egymással. Az évek során kialakultak köztünk azok az érintések, pillantások, mozdulatok, amikkel el tudtuk mondani a gondolatainkat anélkül, hogy a hallgatózó fülek tudomására hoztuk volna őket. Talán ez volt az, amiért még együtt lehettünk.

Emlékeztem rá, hogy a szüleim sem beszéltek sokat. Előttem biztos nem. Szinte némajátéknak tűnt az életünk. Apám „selejt” volt. Egy férfi, akire a sereg nem tartott igényt. Kisgyerekként csak a szürke haját és fáradt szemét láttam, és nem értettem, miért mutogatnak rá ujjal, nevetve az osztálytársaim. Esténként bejött a szobámba, magához ölelt, ám soha nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Halkan mozgott, halkan beszélt, mintha nem akarna másokat megzavarni a létezésével. Megjegyzés nélkül olvasta végig a kijelölt haditudósításokat, úgy tűnt semmit nem jelent neki a háború. Anyám folyton dolgozott. Napközben a gyárban, azután otthon. Általában akkor találkoztunk, amikor egy tál ételt tett elénk az asztalra. Gyűlöltem a főztjét. Mindig ugyanazt ettük. Persze az élelmiszerjegyekkel nemigen lehetett válogatni, ez azonban nem érdekelt. Ízeket akartam, valami mást, mint amit adni tudott. Eleinte szóvá tettem ezt, aztán inkább hallgattam, mert láttam az arcára kiülő fájdalmat.

Aki író, írjon!

Aki írónak vallja magát – vagy azzá szeretne válni –, az előtt egyes számú szabályként ez lebegjen: írj!

(Igazság szerint most pontatlan vagyok, mert ez csak a második szabály, de az elsőről majd később. Nem vagyok egy rendszerető ember, ebből is látszik.)

Szóval visszatérve arra ha író vagy:

Írj, mert egy író mi mást is tehetne?

Ez nem feladat, munka, hobbi, hanem aki tényleg szeret írni, az úgyis érteni fogja mit jelent az, amikor a történet már belülről szétfeszít.

Írj, hogy fejlődj!

Aki író, nem csak írni akar, hanem jól írni.

Tanul, fejleszti magát, a szókincsét, ír, ír, és ír. Makacsul, kitartóan, nem számít, ha kudarc éri, ha éppen úgy érzi, hogy az ihlet fényévekre tőle nyaral, ha negatív kritikát kap, mert abból is csak okul.

Te is írj hát!

Mindegy, hogy mit: novellát, egypercest, történettöredéket, verset, naplót, vagy csak bárakármit, de írj, mert minden egyes leírt szóval tanulsz, még ha te magad ezt észre sem veszed.

Írj, hogy továbblépj!

Nem kell görnyedni a laptop előtt vagy a papír fölött. Ha egy történetet nem tudsz leírni, annak megvan az oka. Próbáld meg más szemszögéből leírni, próbáld meg más zsánerben leírni. Vagy írj mást, ami éppen foglalkoztat. Vagy csak írd ki magadból a kudarcot a naplód lapjaira.

Próbálkozz, játssz, és lehet még te is meg fogsz lepődni.

Írj, hogy átszellemülj!

Sok küzdelem, míg egy író levetkőzi a görcseit, és eljut odáig, hogy élvezetből írjon.

Talán az elején, amikor éppen csak elkezdjük pedzeni az írást, bontogatni a szárnyunk, akkor gyakrabban megtalál ez az érzés.

Aztán jönnek a szabályok, az elvárások, a nyomás, és az író elfelejti, miért szerelmesedett bele az írásba.

Nem mondom, hogy könnyű lesz visszatalálni ide, de ha sikerül, az felemelő érzés lesz.

Írj, mert végül is ezt szereted csinálni, nem?

A lényeg, hogy ne hátrálj meg, ha akadály kerül eléd, és légy kitartó!

(Írta: LK)

Emmerich Palmer – Novellapályázat

Tudtátok?

A földönkívüliek az ipari forradalom kezdete óta megfigyelik a bolygót. Számtalan ötletet sugalltak a gondosan kiválasztott embereknek, így felgyorsítva a technológiai fejlődést, a fosszilis energiahordozók használatának elterjedését. Céljuk nem az emberiség jóléte, hanem az, hogy a Föld klimatikus viszonyait a homo sapiens közreműködésével megváltoztassák. Az idegen faj számára optimális élettérként egy meleg, páradús légkör a legmegfelelőbb, magas széndioxid és metán tartalommal.

Részlet a novellából:

"Jones nagyot sóhajtva összeszedte a papírjait, bedugta az egész paksamétát egy műanyag dossziéba, majd útnak indult. Világéletében úgy gondolta, az ő valódi életcélja az írás. Mindig egyformán jelentkezett az érzés. Valahol a gyomra tájékán született a sürgető késztetés, mely arra ösztönözte, hogy leülve a számítógép elé fantasztikus novellákat kreáljon. A témáiból volt egy listája, bár a legfrissebb történetének ötlete jóval régebbről származott. Kamaszkorának egyetlen, műtét miatti mélyaltatása során álmot látott, mely az egyéb víziókkal ellentétben oly mély nyomot hagyott benne, hogy még napokkal később is többször eszébe jutott. Bár akkor még nem jegyezte le, a sztori valahogy önálló életre kelve, addig kúszott vissza a gondolatai közé, míg több hónappal később végül lekörmölte az ötletet. A kissé tintapacás papírlap azután a fiókjában végezte, egészen addig porosodva, míg úgy négy hónapja olvasott egy hirdetést. Novellapályázatot hirdettek pontosan abban a témakörben, amelyről az idők során megsárgult papírra vetett sorok szóltak. Ennek köszönhetően végre megszületett a több évtizede álmodott történet."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin

 

Fráter Zsuzsanna – Lidérc

Forrás: www.deviantart.com by FattCat

Lidérc, a fekete macska lustán sütkérezett a nyár utolsó sugaraiban a kunyhó előtt. Mögötte a gazdája, a nádi boszorkány kosarat font dudorászva. A délután békésen telt, senki sem zavarta meg a nyugalmukat.

Hajlékuk a végtelen láp közepén, egy apró szigeten bújt meg. A földdarabot csak bajosan lehetett megközelíteni, és annak, aki nem ismerte az ingovány halálos útvesztőjét, lehetetlen. A szomszédos faluból néha idemerészkedett egy-egy kétségbeesett lélek gyógyító főzetért, rontáslevételért, esetleg szerelmi varázslatért, de ma senki sem jelentkezett.

Lidérc elnyúlt a banya lába mellett, olykor legyintve egyet farkával, hogy elűzze a szúnyogokat. Gazdája egy idő után letette a nyírfaköteget az öléből, és beleszimatolt a levegőbe.

– Füst… és idegenek – mormolta.

Lidérc is nyugtalanul emelte fel a fejét. Igazat adott a boszorkánynak. A szél a lápon túli falu felől fújt. Ott történhetett valami. Valami rossz.

Monori Dia – Sam

Samnek fogalma sem volt róla, hogy csodás égi jelnek vagy baljós ómennek tartsa, amit látott, de

tudta, hogy ő az egyetlen, aki érti és érzi.

Hiába álltak oly sokan körülötte és csodálták, mégsem értették meg igazán. Csak neki sikerült, érezte, ahogy a szívébe kap, és a látottak eluralkodnak az egész testén. Megijedt, nem tudta mi tévő legyen, sírjon vagy fusson, de minél tovább nézte, annál kevésbé félt. Mintha egy meleg szárny nyúlt volna ki érte, hogy átölelje, megvédje és dobogó szívéhez szorítsa. A fény mintha az egész világot jelentette volna. 

És akkor megváltozott, más lett, nem tudta megfogalmazni hogyan, de érezte. Mire elérte elméjét a felismerés, a hideg borzongás már végig szaladt az egész gerincén egyenesen az ujjai végéig. Tudta. Már késő. A felismerés elsöprő erejű volt, de túl sokat váratott magára. Nem bírt megmozdulni. Minden egyes levegővétel nehezebb volt az előzőnél. Próbált a körülötte állókra koncentrálni. Mindenki mozdulatlan volt. Míg az előző percekben az áhítat némította el őket, mostanra a döbbenet tette ezt velük. Hiába minden.

Pedig édesanyja milyen sokszor mesélt neki. Kicsi kora óta ismerte a történeteket a hideg és halálos csodákról. Mindig csak meséknek tartotta őket. Az anyja történeteinek, hogy őt szórakoztassa, vagy éppen tanítsa. Most már tudja, anyjának igaza volt. Legszívesebben hazarohant volna hozzá, hogy elmondja neki. De nem tehette. A lábai, a kezei már nem rá hallgattak, már a fényre figyeltek.

Valami megmozdult. Egy fekete árny a sötét éjszakában. Talán látta, talán csak képzelte. Egyre több és több. Körülötte a sötétség ébredezni látszott, annak minden hidegségével. Remélte, nem tart majd sokáig. Utolsó pillanatban még édesanyját szólongatta, hátha meghallja, miközben a sötétség végleg körbeölelte.

Nyírő Szabina – Tigris

Forrás: www.deviantart.com

by PlainorPeanut41

"Milyen katlan, mily egek

Mélyén gyúlt ki a szemed?

Szárnyra mily harc hőse kelt,

Aki e tűzhöz nyúlni mert?

S amikor befejezett,

Mosolygott rád a mestered?

Te voltál, amire várt?

Aki a Bárányt, az csinált?"

William Blake: Tigris

(Szabó Lőrinc fordítása)

Részlet a novellából:

"A lány a teremtő isten színe elé készült.

Hónapokig habozott, elszánja-e magát, de úgy érezte, nem maradt más választása. Elege lett a haragból: a vadállatból, amelyet igyekezett mellkasa rácsai között tartani, de folyamatosan szabadulni akart. Belefáradt abba, hogy a kérdései, amelyeket senki sem tudott megválaszolni, éjszakánként dühösen beleordítanak álmaiba.

Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A zaklatott éjszakák után bevetette az összegyűrt ágyat, lezuhanyzott, és egy kávéval erőt öntött magába. Bőségesen reggelizett, ahogy a nagynénje tanította, majd visszafogott sminkkel és látszat-derűvel vágott neki az újabb napnak. Végigülte az összes előadást az egyetemen, esténként néha még el is csevegett a szaktársaival a kortárs művészetről egy ital mellett. Ám hiába takarta az igazságot ágyterítővel, kávéval, sminkkel, a vászonnak nem hazudhatott.

Hónapok óta egyetlen képet sem festett."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin

Ladányi Klára – Megbabonázva

A lehanyatló nap sugarai bíbor színben csillantak meg a jégtöviseken. A nyári erdő ágait meleg szellő ringatta. Tom nagyot szippantott a virágoktól édeskés levegőből, majd hangosan kifújta. A fiú meglódította a gyeplőt, mire a lovasszekér nyikorogva indult el a deres mögött.

Tom tudta, hogy apja nem lesz boldog, amiért sötétedés után elindult az erdőn keresztül, de ő nem tartott az éjszakától. A jégtövisest úgy ismerte, amint a tenyerét, és ezen a külhonban töltött idő sem változtatott.

Az éjszaka szürke leple rátelepedett a tájra. A lombok közé nappalra visszahúzódott madarak felélénkültek. Jelenlétüktől a szekér elé befogott ló lelassult.

– Menj, Foltos! – nógatta Tom a derest.

Ahogy a ló megindult, a fiú csuklója köré fonta a gyeplőt, ami csúszóssá vált nyirkos kezében. Nyakát nyújtogatva kémlelt az erdő sűrűje felé. A fülét hegyezte, de csak a szíve dobolását hallotta.

BORÍTÓTERVEZŐ PÁLYÁZAT!

Forrás: www.dreamstime.com

 A pályázat eredeti kiírása itt található (facebook profil szükséges hozzá): Borítótervező pályázat kiírás

Éééééés indul a borítótervező pályázat!

 Mivel Róbert Katival csak lógatjuk a lábunkat, és a szerkesztést kiadtuk a háziállatainknak (fényképes bizonyítékok a különböző oldalainkon mindenütt), az új regény felöltöztetését is szeretném másokra bízni. Rátok, természetesen. Itt van néhány információ, ami segíthet a munkában.

Szerző és cím: Eszes Rita - Kicune (igen, így, magyaros helyesírással, ami tudom, hogy sokaknak szokatlan lesz elsőre, de ez a szabályos)

Besorolás: Vörös Pöttyös, ifjúsági regény

Műfaj: urban fantasy, mely napjainkban játszódik Oszakában, Japánban, augusztus és április között

Ajánló: Midori nem hétköznapi lány - persze, minden tizennyolc éves lány így érzi, de ő egy erdőben nevelkedett nagyanyóval, aki több mint kétszáz éves és rókává tud változni. Csakúgy, mint Midori, bár ő még éppen csak próbálja megtanulni és kitapasztalni a kicunék képességeit és titkait. A lány rókaalakban ismeri meg a vonzó és különleges Akirát. A fiú sokat mesél a rókának, de sejtelme sincs, hogy ő érti minden szavát. Csakhogy Midori nem mutatkozhatna rókaként egy ember előtt. Nagyanyó Oszakába küldi a lányt, hogy eltávolítsa Akirától. Midori próbál helytállni a nagyvárosi életben és a gimnáziumban, belekeveredik egy külföldi cserediákokból álló programba, barátokat talál, és persze nem tudja elfelejteni Akirát. De ha egy kicune magához vonz valakit, annak ára van... Létezik-e jó vagy rossz út? Lehet valakinek hatni az érzéseire? Akkor teszünk valakit boldoggá, ha elengedjük? Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?

M. H. Sethemba – Találkozás

Tudod, hogy az élet nehéz... piszkosul nehéz, és ha nem küzdesz, eltipor, ugyanakkor azt is tudod, hogy mindig van miért küzdeni.

Részlet a novellából:
"A szoba tele van gépekkel és inkubátorokkal. Csipognak, pittyegnek a gépek. A kicsik alig látszanak a gépek falain túl olyan pöttömnyiek. De mind küzdenek. Minden egyes percért.

– Az az inkubátor – mutat Ana az egyikre, ami körül elég sok gép van. Megállok és próbálom feldolgozni a látványt. A csövek mind befutnak az inkubátorba. ezek tartják életben a fiaim?

Nagyot nyelve lépek közelebb.

A fiaim olyan aprók, hogy a kesztyűs kezem nagyobb, mint ők ketten együtt. Összeszorul a szívem és könnyek kezdik szúrni a szemem. Puha meleg takaró van köréjük terítve, ahogy egymást ölelve alszanak. Vékony csövek hálózata fogja körbe őket.

– Megérinthetem a kezét? – nézek a nővérre. Megmutatja, hogy tudok benyúlni kesztyűs kezemmel és megérinteni.

– A csövekre vigyázzon – figyelmeztet.

– Rendben. – Remeg a kezem, ahogy meccs előtt még soha. Ez az érintés sokkal többet jelent most, mint bármi más az eddigi életemben. Ezeket az aprócska teremtményeket segítettem létrehozni. Ez a két fiú a legjobb dolog, amit valaha is csináltam.

Az ujjai szinte áttetszőek és annyira aprók, hogy ujjbegyem alatt nem is látszik az egész ökle. Óvatosan végig cirógatom a hátát. Annyira…

Elszorul a torkom. Istenem, könyörgöm, add nekem ezt a két fiút. Vigyázni fogok rájuk, és felnevelem őket tisztességesen. Ne vedd el őket, mert Sylvia azt nem éli túl."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin

Máté Viola – Aranyhíd

Részlet a novellából:
"János hetek óta várta a levelet, de nem kapott hírt. Minden figyelmét a vizsgáira kellett volna összpontosítania, ehelyett esténként hol az utazást tervezgette, hol reményvesztetten tépelődött albérletében. Rózsa távol volt tőle, és semmi sem segített könnyebben elviselni a bizonytalanságot.

Egy szombat reggelen, mikor pár csendesebb nap következett a főiskolán, hazalátogatott Pestről. Útközben beugrott édesanyjáért a szomszédos nagyvárosba, aki a piacon árult.

A téren sürgött-forgott a fehérnép. Zsúfolt sorokban árulták a majorságot, míg a városiak egy-egy lábánál összekötözött tyúkkal vagy libával a kezükben siettek haza, hogy pontosan délre ebéd kerüljön az asztalra. A zsibongásban alig lehetett egymás szavát érteni, a kofák megpróbáltak mindenkit túlkiabálni. Pecsenye és frissen sült hurka illata lengte be a teret, csak annak nem folyt össze a nyál a szájában, aki jóllakottan érkezett.

János édesanyja a szokott helyétől távolabb, a hátsó sorok egyikében kínálta az apró, de jóízű mosáncki almát. Portékáját csaknem teljesen elkapkodták a háziasszonyok, mire fia odaért hozzá. Meg sem várta, hogy köszönjön, rögtön tudtára akarta adni a hírt:

– Tegnap megjött az értesítés.

– És mit írnak? – kérdezte János izgatottan.

– Nem bontottam fel, fiam.

– De a levelet elhozta?

– Otthon felejtettem. – A maradék gyümölcsöt átpakolta a karkosárba. Óvatosan rendezgette el a szemeket, nehogy összenyomják a konyharuhával letakart csúcsos füstölt túrót. – A helyedben nem bizakodnék.

– A kishatárátkelőt is egyből megkaptuk.

– Jaj, a kishatárátkelőt… – Elharapta a szót, és fejét közben kétkedően ingatta. – A Manci mesélte, hogy a nászasszonya szomszédját is elutasították, pedig ő nagy KISZ-es.

János nem válaszolt, kedvét szegte a gondolat, hogy tervéből talán nem lesz semmi. Tudta jól, vajmi kevés az esély arra, hogy megkapják az útlevelet, titkon mégis reménykedett. Megfogta az egymásra helyezett üres farekeszeket, és elindult a kijárat felé."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás irodalmi Magazin.

Kiszely Réka – Érzem, hogy érzed

Az ígéret szép szó, ha megfogadják úgy jó... Vagy keríts egy varázslót, aki leveszi rólad!

Részlet a novellából:

"Halálos ítéletet szokás olyan kimérten aláírni, mint ahogy a dohányzóasztal felé görnyedő Kovács a megállapodásunkra kanyarította a nevét. Látványosan nézegettem meggyvörös körmeimet, míg ügyfelem vért izzadt, és igyekeztem visszafogni magamat, hogy ne vigyorogjak kajánul a kínlódásán. Szilveszter környékén mindig sok volt a balek, aki segítségre szorult; az elfelejtett, vagy épp részeg bódulatban tett fogadalmakon majdnem olyan jól lehetett keresni, mint a válásokon.

– Ajánlom, hogy ne verjen át, kisasszony! – pillantott fel Kovács, miután aláírta a papírokat, és úgy mért végig, mint aki épp valami rém visszataszítóban próbál szépséget találni.

– Hetvenkét óra múlva gondolnia sem kell többet erre az egész kis kellemetlenségre – ígértem, miközben az asztal felett átnyúlva megráztam legújabb kliensem kezét.

Amint átutalta az óradíjamat – tettem hozzá gondolatban. A férfi arcáról lerítt, hogy ezt ő is jól tudja. Egész csinos összeget tettem volna fel arra, hogy nem először kell szakemberhez fordulnia a megszegett fogadalmai miatt, talán pár ügyes kókler már le is húzta az évek során.

Legszívesebben felkaptam volna a dohányzóasztalon fekvő papírokat, hogy a megszaglásszam azokat; szerettem a frissen felásott föld, ánizs és elfújt gyertyák viaszának halvány illatát. A könnyen jött pénz szaga volt.

– Menjen, igyon meg valamit! – javasoltam az ajtó felé terelve a férfit. Nem kellett nagyon noszogatni, úgy festett, mint aki maga is szeretne inkább valahol máshol lenni, nem egy mágiatörő irodájában. – Élvezze az év végét!

Alig vártam, hogy becsukjam az ajtót Kovács László, kutyabőrös közjegyző úr mögött, és máris kiszakadt belőlem az éles vihogás. Még hogy idén boldoggá teszi a nejét…! Hazug seggfej."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin.

Dyta Kostova – A fák dicsérete

A hegy lábánál

bíborra kent napsugár

hajnallábán áll.

Részlet a novellából:

"Az űrhajó némán szállt le a kora reggeli, szélmentes időben. Legalábbis Moira egy apró koccanást, egy leheletnyi fuvallatot nem hallott a sötétített, duplán szigetelő védőplasztik mögül. Akár egy gyerek, mindkét kezét az üvegre nyomta. Ráncosak, aszottak voltak már, mint a fakéreg. Talán még az orrát is odanyomta volna a hűs felületnek, amikor senki nem látja. Maradék méltóságát megőrizve azonban csak állt ott, szálfaegyenesen, és visszanyelte a könnyeit is – ne tudják, mennyire irigyli azokat, akik most sétálnak ki a fehér testből, és lépnek át a hajóhoz tolt csatlakozórámpára. Boldog, szerencsés földiek, akik utánpótlást hoztak erre a sivár és vergődő bolygóra.

Moira mindig is úgy érezte, hogy az otthona csupán egy purgatórium, átmenet két világ között, a vezeklés színhelye. A Föld, vagy a holdi függőkertek, az lehet csak a valódi Paradicsom! Aki egész életét eltöltötte néhány modulnyi hidroponikus farmon és föld alá fúrt járatban, mesterséges völgyben, idős korára megelégeli a börtönt és a tehetetlenséget. Még a Sziklatemplom angyalhangú kántora szerint is csupán bűnbocsánatért robotol mind, aki leszületett erre a homokszín bolygóra, és a feloldozás eljő majd, hiszen a halál csupán egy ösvény a Mars és a Föld között. Aki jól dolgozik, arra újjászületés vár az élő bolygón."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin.

Emmerich Palmer – A város és a fal

Megtudhatod milyen az, amikor gyermeked anyja, akiről azt hitted, hogy régen meghalt... egy roncsbolygón mesterséges intelligenciaként létezik... És bosszút szeretne állni.

Részlet a novellából:
"– Gyalog is gyorsabban odaérnénk, mint ezzel az ősrégi vacakkal!

– Ne beszélj hülyeségeket! – csattant fel Paul őrnagy.

Türelmetlen, taknyos kölyök, gondolta a fiára nézve. Bár a taknyos erős túlzás, hiszen ifjabb Paul nyolcszázhetvenkét éve született a Földön.

– Vakond nélkül néhány órán belül halottak lennénk odakint – mondta Paul őrnagy, és felrakta a lábát az irányítópult szélére. 

Vakond ezt a pillanatot használta ki arra, hogy jelezze nemtetszését. Hátulról, a motortér felől furcsa hangok hallatszottak. Paul őrnagy néhányszor megrángatta az egyik kart, majd belerúgott a panel aljába."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin.