A nevezetes Feketeleves
Budapesten évszázadok óta nagy hagyománya van
a kávézásnak. Ám ha a jóakaratú kávékedvelő becsábult egy kávéházba, kedélyesen
eltelt a nap, ő meg azon vette észre magát, hogy semerre sem haladt. E fifikás
dilemma kiküszöbölésére születtek meg az első omnibuszkávézók a múlt század
elején.
A legnevezetesebb egy Feketeleves névre
hallgató járat volt, mely a mai Nagyvárad tér és a Népliget közt haladva
dobogtatta meg a koffeinre szomjazó szíveket. Egy findzsányi boldogság, ez volt a legfeljebb nyolc utas
befogadására alkalmas kávébusz mottója. Egy keménykötésű, félvak póniló húzta, tulajdonosa
pedig egy Humbugli Béla nevű, világlátott öregúr volt, aki állítása szerint
húsz országot bejárva leste el a kávépörkölés fortélyait.
Béla bácsit vérmes természete igen hamar
hírhedtté tette. Vevőit mindig vörhenyes, robbanásra kész fejjel szolgálta ki,
akár egy túlnyomás alatt levő kotyogós kávéfőző. Potrohosodásra hajlamos
termetével, kopaszodó kobakjával összességében nem volt egy dalia, a
Feketeleves kínálta minőséget viszont igencsak becsülték a népek, ez a siker
pedig busás elégtételt nyújtott a vén kávémester számára, ha már a
menyecskeszédítő külsőt nélkülöznie kellett. Fáradhatatlanul mérte a kormot, a buszra
felpattanó tintanyalók voltak a legkedvesebbek számára, mert ezek kérték a
legdrágább kávékat és fogyasztották a legtöbb süteményt. A diákokat és
munkásokat már kevésbé szerette. Azok mindig a legolcsóbb feketére pályáztak,
puszedlit meg csak akkor áhítottak mellé, ha akcióban adta. A gyerekekről meg
egész különvéleménnyel bírt Béla bácsi.
Az egyik didergős őszi reggelen nyolcévesforma
fiú szállt fel a buszra, a kis Ficzere Edvárd, akinek az apja tavaly pusztult el
a téglagyári balesetben. Lerongyolódott micisapkáját tördelve állt meg Béla
bácsi előtt.
– Egy csésze teát kérek – adta le ártatlan
képpel a rendelést.
Béla bácsi még legénykorában termetes
bajuszt növesztett, s ezt azóta háromszorosára hizlalta. Védjegynek is beillő
jószág volt ez, szinte önálló életet élt, rossz nyelvek szerint borotva sem
fogta. Amikor tulajdonosa felpaprikázta magát, vele együtt a bajusz is
indulatba jött.
– Kikérem magamnak! – csapta le a tenyerét,
mire a pulton pihenő, langymeleg pogácsával teli kosárka felbukfencezett a
magasba. A gyerek megszeppent, de nem eléggé.
– Ezek szerint nem tetszik teát tartani?
– Nem tetszek sem teát, sem más kotyvalékot
árulni. Nem uraságok ötórás partija ez. Itt csakis kőkemény, koncentrált feketekávét
lehet kapni. Létezik abból minden variáns, gyengébb idegzetűek kedvéért gőzölt
tejjel könnyítve. Fiúgyermekeknek tejeskávé, leánykáknak vaníliás egyszarvútej
a kínálat. Na, melyiket kéred?
– Az egyszarvútejjel ugye csak tréfál a
bácsi?
– Az egy habosra vert galuskával felfőzött
ital, egy csepp mézzel a tetején adom. Hát még ennyit se tudsz? – perlekedett a
kávémester, beszéd közben csúnya fintorokat követve el a bajuszával.
– Akkor hát tea nem is lesz?
Rossz ómen hétfő reggel kávébuszban teát
kérni. E becses napon kiváltképp könnyű volt Béla bácsi lobbanékony természetét
kihozni a sodrából.
– Hát minek nézel te engem, ebadta kölyke?
Hogy én, Humbugli Béla okleveles kávéfőzőmester, egy ujjal is hozzáérjek egy
szamovárhoz? – bődült el, azzal mérgében felkapott egy csokoládés csigát. –
Nesze, ha már a kávét nem veszi be a gyomrod, fogjad ezt a csigabigát, csak ne
idegesítsél tovább!
A gyereknek nem kellett kétszer mondani, a
következő megállónál valósággal kimenekült a buszból, de előtte hálás
pillantást vetett a bajuszra, meg a mögötte rejlő emberre.
– Miért mogorváskodik ennyit ezekkel az
árvákkal? – szólt oda a busz egyik törzsvendége.
– Mert már így is túl sokan járnak ide
kunyerálni. Gondolja el, mennyi jönne, ha még kedves is lennék! Így csak a
bátrabbja mer felszállni a buszomra, csak az mer megküzdeni velem a csemegéért.
Akinek pénze nincsen, legalább bátorsága legyen. Nyúlszívű gyereknek nem adok
ám semmit – dörmögte Béla bácsi, azzal újratöltötte a briósos kosarat, hátha a
Ficzere húga is felbukkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése