BORÍTÓTERVEZŐ PÁLYÁZAT!

Forrás: www.dreamstime.com

 A pályázat eredeti kiírása itt található (facebook profil szükséges hozzá): Borítótervező pályázat kiírás

Éééééés indul a borítótervező pályázat!

 Mivel Róbert Katival csak lógatjuk a lábunkat, és a szerkesztést kiadtuk a háziállatainknak (fényképes bizonyítékok a különböző oldalainkon mindenütt), az új regény felöltöztetését is szeretném másokra bízni. Rátok, természetesen. Itt van néhány információ, ami segíthet a munkában.

Szerző és cím: Eszes Rita - Kicune (igen, így, magyaros helyesírással, ami tudom, hogy sokaknak szokatlan lesz elsőre, de ez a szabályos)

Besorolás: Vörös Pöttyös, ifjúsági regény

Műfaj: urban fantasy, mely napjainkban játszódik Oszakában, Japánban, augusztus és április között

Ajánló: Midori nem hétköznapi lány - persze, minden tizennyolc éves lány így érzi, de ő egy erdőben nevelkedett nagyanyóval, aki több mint kétszáz éves és rókává tud változni. Csakúgy, mint Midori, bár ő még éppen csak próbálja megtanulni és kitapasztalni a kicunék képességeit és titkait. A lány rókaalakban ismeri meg a vonzó és különleges Akirát. A fiú sokat mesél a rókának, de sejtelme sincs, hogy ő érti minden szavát. Csakhogy Midori nem mutatkozhatna rókaként egy ember előtt. Nagyanyó Oszakába küldi a lányt, hogy eltávolítsa Akirától. Midori próbál helytállni a nagyvárosi életben és a gimnáziumban, belekeveredik egy külföldi cserediákokból álló programba, barátokat talál, és persze nem tudja elfelejteni Akirát. De ha egy kicune magához vonz valakit, annak ára van... Létezik-e jó vagy rossz út? Lehet valakinek hatni az érzéseire? Akkor teszünk valakit boldoggá, ha elengedjük? Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?

M. H. Sethemba – Találkozás

Tudod, hogy az élet nehéz... piszkosul nehéz, és ha nem küzdesz, eltipor, ugyanakkor azt is tudod, hogy mindig van miért küzdeni.

Részlet a novellából:
"A szoba tele van gépekkel és inkubátorokkal. Csipognak, pittyegnek a gépek. A kicsik alig látszanak a gépek falain túl olyan pöttömnyiek. De mind küzdenek. Minden egyes percért.

– Az az inkubátor – mutat Ana az egyikre, ami körül elég sok gép van. Megállok és próbálom feldolgozni a látványt. A csövek mind befutnak az inkubátorba. ezek tartják életben a fiaim?

Nagyot nyelve lépek közelebb.

A fiaim olyan aprók, hogy a kesztyűs kezem nagyobb, mint ők ketten együtt. Összeszorul a szívem és könnyek kezdik szúrni a szemem. Puha meleg takaró van köréjük terítve, ahogy egymást ölelve alszanak. Vékony csövek hálózata fogja körbe őket.

– Megérinthetem a kezét? – nézek a nővérre. Megmutatja, hogy tudok benyúlni kesztyűs kezemmel és megérinteni.

– A csövekre vigyázzon – figyelmeztet.

– Rendben. – Remeg a kezem, ahogy meccs előtt még soha. Ez az érintés sokkal többet jelent most, mint bármi más az eddigi életemben. Ezeket az aprócska teremtményeket segítettem létrehozni. Ez a két fiú a legjobb dolog, amit valaha is csináltam.

Az ujjai szinte áttetszőek és annyira aprók, hogy ujjbegyem alatt nem is látszik az egész ökle. Óvatosan végig cirógatom a hátát. Annyira…

Elszorul a torkom. Istenem, könyörgöm, add nekem ezt a két fiút. Vigyázni fogok rájuk, és felnevelem őket tisztességesen. Ne vedd el őket, mert Sylvia azt nem éli túl."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin

Máté Viola – Aranyhíd

Részlet a novellából:
"János hetek óta várta a levelet, de nem kapott hírt. Minden figyelmét a vizsgáira kellett volna összpontosítania, ehelyett esténként hol az utazást tervezgette, hol reményvesztetten tépelődött albérletében. Rózsa távol volt tőle, és semmi sem segített könnyebben elviselni a bizonytalanságot.

Egy szombat reggelen, mikor pár csendesebb nap következett a főiskolán, hazalátogatott Pestről. Útközben beugrott édesanyjáért a szomszédos nagyvárosba, aki a piacon árult.

A téren sürgött-forgott a fehérnép. Zsúfolt sorokban árulták a majorságot, míg a városiak egy-egy lábánál összekötözött tyúkkal vagy libával a kezükben siettek haza, hogy pontosan délre ebéd kerüljön az asztalra. A zsibongásban alig lehetett egymás szavát érteni, a kofák megpróbáltak mindenkit túlkiabálni. Pecsenye és frissen sült hurka illata lengte be a teret, csak annak nem folyt össze a nyál a szájában, aki jóllakottan érkezett.

János édesanyja a szokott helyétől távolabb, a hátsó sorok egyikében kínálta az apró, de jóízű mosáncki almát. Portékáját csaknem teljesen elkapkodták a háziasszonyok, mire fia odaért hozzá. Meg sem várta, hogy köszönjön, rögtön tudtára akarta adni a hírt:

– Tegnap megjött az értesítés.

– És mit írnak? – kérdezte János izgatottan.

– Nem bontottam fel, fiam.

– De a levelet elhozta?

– Otthon felejtettem. – A maradék gyümölcsöt átpakolta a karkosárba. Óvatosan rendezgette el a szemeket, nehogy összenyomják a konyharuhával letakart csúcsos füstölt túrót. – A helyedben nem bizakodnék.

– A kishatárátkelőt is egyből megkaptuk.

– Jaj, a kishatárátkelőt… – Elharapta a szót, és fejét közben kétkedően ingatta. – A Manci mesélte, hogy a nászasszonya szomszédját is elutasították, pedig ő nagy KISZ-es.

János nem válaszolt, kedvét szegte a gondolat, hogy tervéből talán nem lesz semmi. Tudta jól, vajmi kevés az esély arra, hogy megkapják az útlevelet, titkon mégis reménykedett. Megfogta az egymásra helyezett üres farekeszeket, és elindult a kijárat felé."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás irodalmi Magazin.

Kiszely Réka – Érzem, hogy érzed

Az ígéret szép szó, ha megfogadják úgy jó... Vagy keríts egy varázslót, aki leveszi rólad!

Részlet a novellából:

"Halálos ítéletet szokás olyan kimérten aláírni, mint ahogy a dohányzóasztal felé görnyedő Kovács a megállapodásunkra kanyarította a nevét. Látványosan nézegettem meggyvörös körmeimet, míg ügyfelem vért izzadt, és igyekeztem visszafogni magamat, hogy ne vigyorogjak kajánul a kínlódásán. Szilveszter környékén mindig sok volt a balek, aki segítségre szorult; az elfelejtett, vagy épp részeg bódulatban tett fogadalmakon majdnem olyan jól lehetett keresni, mint a válásokon.

– Ajánlom, hogy ne verjen át, kisasszony! – pillantott fel Kovács, miután aláírta a papírokat, és úgy mért végig, mint aki épp valami rém visszataszítóban próbál szépséget találni.

– Hetvenkét óra múlva gondolnia sem kell többet erre az egész kis kellemetlenségre – ígértem, miközben az asztal felett átnyúlva megráztam legújabb kliensem kezét.

Amint átutalta az óradíjamat – tettem hozzá gondolatban. A férfi arcáról lerítt, hogy ezt ő is jól tudja. Egész csinos összeget tettem volna fel arra, hogy nem először kell szakemberhez fordulnia a megszegett fogadalmai miatt, talán pár ügyes kókler már le is húzta az évek során.

Legszívesebben felkaptam volna a dohányzóasztalon fekvő papírokat, hogy a megszaglásszam azokat; szerettem a frissen felásott föld, ánizs és elfújt gyertyák viaszának halvány illatát. A könnyen jött pénz szaga volt.

– Menjen, igyon meg valamit! – javasoltam az ajtó felé terelve a férfit. Nem kellett nagyon noszogatni, úgy festett, mint aki maga is szeretne inkább valahol máshol lenni, nem egy mágiatörő irodájában. – Élvezze az év végét!

Alig vártam, hogy becsukjam az ajtót Kovács László, kutyabőrös közjegyző úr mögött, és máris kiszakadt belőlem az éles vihogás. Még hogy idén boldoggá teszi a nejét…! Hazug seggfej."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin.

Dyta Kostova – A fák dicsérete

A hegy lábánál

bíborra kent napsugár

hajnallábán áll.

Részlet a novellából:

"Az űrhajó némán szállt le a kora reggeli, szélmentes időben. Legalábbis Moira egy apró koccanást, egy leheletnyi fuvallatot nem hallott a sötétített, duplán szigetelő védőplasztik mögül. Akár egy gyerek, mindkét kezét az üvegre nyomta. Ráncosak, aszottak voltak már, mint a fakéreg. Talán még az orrát is odanyomta volna a hűs felületnek, amikor senki nem látja. Maradék méltóságát megőrizve azonban csak állt ott, szálfaegyenesen, és visszanyelte a könnyeit is – ne tudják, mennyire irigyli azokat, akik most sétálnak ki a fehér testből, és lépnek át a hajóhoz tolt csatlakozórámpára. Boldog, szerencsés földiek, akik utánpótlást hoztak erre a sivár és vergődő bolygóra.

Moira mindig is úgy érezte, hogy az otthona csupán egy purgatórium, átmenet két világ között, a vezeklés színhelye. A Föld, vagy a holdi függőkertek, az lehet csak a valódi Paradicsom! Aki egész életét eltöltötte néhány modulnyi hidroponikus farmon és föld alá fúrt járatban, mesterséges völgyben, idős korára megelégeli a börtönt és a tehetetlenséget. Még a Sziklatemplom angyalhangú kántora szerint is csupán bűnbocsánatért robotol mind, aki leszületett erre a homokszín bolygóra, és a feloldozás eljő majd, hiszen a halál csupán egy ösvény a Mars és a Föld között. Aki jól dolgozik, arra újjászületés vár az élő bolygón."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin.

Emmerich Palmer – A város és a fal

Megtudhatod milyen az, amikor gyermeked anyja, akiről azt hitted, hogy régen meghalt... egy roncsbolygón mesterséges intelligenciaként létezik... És bosszút szeretne állni.

Részlet a novellából:
"– Gyalog is gyorsabban odaérnénk, mint ezzel az ősrégi vacakkal!

– Ne beszélj hülyeségeket! – csattant fel Paul őrnagy.

Türelmetlen, taknyos kölyök, gondolta a fiára nézve. Bár a taknyos erős túlzás, hiszen ifjabb Paul nyolcszázhetvenkét éve született a Földön.

– Vakond nélkül néhány órán belül halottak lennénk odakint – mondta Paul őrnagy, és felrakta a lábát az irányítópult szélére. 

Vakond ezt a pillanatot használta ki arra, hogy jelezze nemtetszését. Hátulról, a motortér felől furcsa hangok hallatszottak. Paul őrnagy néhányszor megrángatta az egyik kart, majd belerúgott a panel aljába."

A teljes novella elolvasható itt: Aranymosás Irodalmi Magazin.

Wendy Tylar Ryan - A Tűz Leánya (fordította: Fabyen)

A fantasy zsáner szerelmeseinek ajánlanék egy könyvet, mely Magyarországon, magyar fordításban nem jelent (még) meg.
Wendy Tylar Ryan Kanadában született, blogger és író. 2011-ben jelent meg Fire's Daughter című fantasy regénye.

A magyarra fordítás folyamatban van, a regény részletekben az alábbi blogon olvasható: http://patriciakoos.blogspot.hu/2017/11/wendy-tylar-ryan-fires-daughter-tuz.html

Ízelítő gyanánt lássuk a Prológust:

Lord Bellvane homlokráncolva tekintett le a csomagra, amit Braxus tábornok nyújtott fel neki. Durva, foszlott szélű papírba bugyolált, idomtalan holmi volt, rafiaköteggel áthurkolva.

– Az embereim és én úgy gondoltuk, szüksége lehet erre, uram. – A tábornok komolynak tűnt, de lord Bellvane jól látta, hogy tömött szakálla alatt igencsak vigyorog.

– Hmmm… – dörzsölte meg kézháttal az álla egyik oldalát, mielőtt a csomagért nyúlt. – Akkor ezt tekintsem amolyan nászajándéknak?

– Afféle volna, uram – bólintott Braxus. A mögötte felsorakozott katonák egyre hangosabb nevetgéléssel lökdösték egymást, miközben lord Bellvane leoldotta a vastag rafiaköteget a csomagról, és óvatosan széthajtogatta.

A gyapjútakarón látszott, hogy gyakran használták, sokszor mosták. Lord Bellvane némi bosszúsággal rázta szét maga előtt a nehéz vásznat.

– Nem gondolhatták komolyan, hogy ezt a rongyot a jegyesemnek adom!

– Nem is arra való, hogy neki adja, uram – köszörülte meg diszkréten Braxus a torkát, miközben eltéveszthetetlen mozdulatot tett az öle előtt. Az obszcén jelzésre még inkább felerősödött a vihogás. – A menyecske fejére kell majd borítani a nászéjszakán. – A tábornagy köhögni kezdett a visszafojtott nevetéstől.