Wendy Tylar Ryan - A Tűz Leánya (fordította: Fabyen)

A fantasy zsáner szerelmeseinek ajánlanék egy könyvet, mely Magyarországon, magyar fordításban nem jelent (még) meg.
Wendy Tylar Ryan Kanadában született, blogger és író. 2011-ben jelent meg Fire's Daughter című fantasy regénye.

A magyarra fordítás folyamatban van, a regény részletekben az alábbi blogon olvasható: http://patriciakoos.blogspot.hu/2017/11/wendy-tylar-ryan-fires-daughter-tuz.html

Ízelítő gyanánt lássuk a Prológust:

Lord Bellvane homlokráncolva tekintett le a csomagra, amit Braxus tábornok nyújtott fel neki. Durva, foszlott szélű papírba bugyolált, idomtalan holmi volt, rafiaköteggel áthurkolva.

– Az embereim és én úgy gondoltuk, szüksége lehet erre, uram. – A tábornok komolynak tűnt, de lord Bellvane jól látta, hogy tömött szakálla alatt igencsak vigyorog.

– Hmmm… – dörzsölte meg kézháttal az álla egyik oldalát, mielőtt a csomagért nyúlt. – Akkor ezt tekintsem amolyan nászajándéknak?

– Afféle volna, uram – bólintott Braxus. A mögötte felsorakozott katonák egyre hangosabb nevetgéléssel lökdösték egymást, miközben lord Bellvane leoldotta a vastag rafiaköteget a csomagról, és óvatosan széthajtogatta.

A gyapjútakarón látszott, hogy gyakran használták, sokszor mosták. Lord Bellvane némi bosszúsággal rázta szét maga előtt a nehéz vásznat.

– Nem gondolhatták komolyan, hogy ezt a rongyot a jegyesemnek adom!

– Nem is arra való, hogy neki adja, uram – köszörülte meg diszkréten Braxus a torkát, miközben eltéveszthetetlen mozdulatot tett az öle előtt. Az obszcén jelzésre még inkább felerősödött a vihogás. – A menyecske fejére kell majd borítani a nászéjszakán. – A tábornagy köhögni kezdett a visszafojtott nevetéstől.

Lord Bellvane nem osztozott a jókedvben. Csendesen, undorral nézte a durva posztót.

Braxus tábornok végül leintette az embereit.

– Bocsásson meg a vaskos tréfáért, uram, meglehet, kissé elvetettük a sulykot – mondta halk szavakkal, miközben felnyújtotta a kezét.

Lord Bellvane a lova marjára dobta a nehéz, porszagú takarót, majd lehajolt.

– Én azért reménykedem benne, hogy nem lesz szükség erre az ajándékra – szorította meg tábornoka kérges, bőrkeményedéses kezét, és fanyarul elmosolyodott. – Ha már a jövendőbelim olyan randa, hogy pokróc kell a fejére a nászéjszakánkon, úgy még egyre szükségem lesz, amit a saját fejemre boríthatok.

Bár páran ismét felvihogtak a katonák közül, Braxus ezúttal komoly maradt, akárcsak lord Bellvane maga. Mindketten tisztában voltak vele, miért kell megtennie a Bellvane családnak ezt a kényszerű lépést: a tét nem kisebb volt, mint Liberon jövője.

– Az istenek legyenek önnel, uram! – szorította meg még egyszer az idős katona ura kezét, aztán hátralépett.

– Köszönöm, barátom – biccentett lord Bellvane, majd megragadta a kantár bőrszíját.

A hatalmas, fekete mén engedelmesen elfordult, és elindult a kastélytól elfelé. Lord Bellvane komoran figyelte a távolban nyújtózó hegyeket. Tudta, hogy valahol ott a nő, akit sose látott még, és akit el kell vennie, ha nem akarja, hogy a hazája elbukjon a küszöbön álló háborúban.

Nem a harctól félt – abban már volt része –, hanem a tudattól, hogy Liberon egymagában kevés lesz. A szomszédos Pyria az utóbbi időben túlságosan megerősödött, és már Liberonnak is nyíltan hadat üzent.

Liberon kis ország volt, a hadserege nem volt felkészülve egy háborúra. Szövetségesekre volt szükségük. Az Apthiani Konglomerációra volt szükségük, és hogy őket megnyerjék, Lord Bellvanenak egyetlen esélye maradt. a Kilgarn család.