A hangok a kastély
pincéjében várakoztak egy emberöltő óta, hogy egyszer újra
megtölthessék zenével a csöndbe fagyott világot. A
Varázslókirály zárta be őket oda, amikor elege lett a mindenség
zsivajából.
Irdatlan zsákjába
töltötte a városok lármáját, az erdők zúgását, a tenger
moraját, a madarak énekét, a szél neszezését. Nem hagyott
búgást a kagyló héjában, sem zörgést a száraz levelek
táncában. A feneketlen zsák elnyelte a villám dörejét, a patkó
dobogását, a hegyről lezúduló szikla dübörgését.
Elhallgattak a hangszerek, az autódudák, még a teáskanna sem
fütyült tovább. A kutyáktól elvette az ugatást, a macskáktól
a nyávogást és a lovaktól a nyerítést. Az emberek némán
meredtek egymásra, a telefonok megsüketültek, a mozikban a filmek
hangtalan peregtek tovább.
A Varázslókirály
végül a zsákba gyűjtött hangokat lezárta arany pecsétjével,
majd elrejtette a kastélya pincéjében.
A világra óriás
kotlósként ült rá a csönd.
A király pedig
elégedetten szemlélte művét. Végre nem maradt zaj, mely
pihenését megzavarhatta volna.
Egy napon aztán
egy kisfiú érkezett a Varázslókirály palotájába. Átjutott a
folyosók labirintusán, a mágia pókháló-szövedékén és
egyenesen a király trónja előtt állt meg.
– Ki vagy, te és
mit akarsz? – szegezte a kérdést, mint hegyes dárdát a
varázsló tekintete a fiú szívének, mert a hangok nélküli
világban csak a szív és a szem beszélt. A száj némán
hallgatott.
– Bocsáss meg,
mágusok királya! Csak egy fiú vagyok, aki nagy kéréssel jött
hozzád – súgta a gyermek szíve a varázslónak.
– És mit akarsz
kérni tőlem, fiú? – villámlott a király szeme.
– Segíts az én
édesanyámnak! – A gyermek szíve esdekelt. – Egyre szomorúbb
és sápadtabb szegény, az orvosok már tehetetlenek. Én azonban a
padláson találtam egy régi könyvet, benne egy történettel a
fülemüléről, kinek éneke meggyógyította a haldokló császárt.
Kérlek, nagy király, add vissza a madarak énekét! Hadd hallja meg
dalukat az én anyám, hátha nem hívja majd akkor a halál!
A fiúcska
szeméből egy könnycsepp gördült le, hogy a Varázslókirály
szívén koppanjon egyet. A mágus megreszketett, eszébe jutott a
fülemüle trillázása és a saját édesanyja kacagása. Olyannyira
megtelt a hangok emlékével, hogy már a torkát feszítették,
végül hangos zokogásban tört ki.
A varázsló
zokogása egyre csak zengett, megrezegtette a palota márvány
termeit, végigsöpört a tornyokon, végül beáramlott a pincébe,
és feltörve a zsák pecsétjét, szabadon engedte a bebörtönzött
hangokat. A világ pedig újra megtelt muzsikával.
A király először
meghökkent, de végül nevetésben tört ki, mert szívét
felmelegítette a gyermek örömének zenéje.
A fiúcska pedig
szél zúgásával, méhek zümmögésével, fecskék csivitelésével
kísérve tért haza, hogy édesanyját visszadalolja a hangokkal
teli életbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése