 |
| Forrás: www.deviantart.com by iciatko |
Pedig
látott ő mindent! Végtelenségig húzódó beszélgetést a
küszöbön, titkos kilopódzást, mikor visszafojtott lélegzettel
várták az ifjak, hogy nyikorgásával árulójuk lesz-e, sőt, még
lopott utolsó utáni csókokat is. Volt áldozata kamaszkori viták
hevének, mikor a kiabálás gyakran csapott át dühöt kirohanásba,
átkozódó ajtócsapkodásba. Még őrizte a legcsúnyább sebeket −
a számtalanszor lefestett hosszú repedést, melyeket minden
kamasz-vita egyre mélyebbre vésett. Sarokvasait is cserélni
kellett egyszer.
Emlékezett
a szálkáig hatoló fájdalomra, mikor a kis körfűrész lengőajtót
vágott belé, hogy Cirmos kedvére járhasson ki a kertbe, ha elunta
a puha párnán lustálkodást… S bizony a súlyra is, mely alatt
megfáradtan nyikorgott, valahányszor Mama a keretének dőlt, hogy
szomorú belenyugvással szemlélje az egyre üresebbé váló házat.
Kirepültek a fiókák, a nagyváros nyüzsgő világába költöztek,
hogy új fészket rakjanak és mind ritkábban tértek haza.
Megkopott,
karomként görbülő régi bronzkilincsét, ráncos ujjak simították
szeretettel, szinte sajnálkozva. Mama még visszanézett. Azóta nem
látta a tágas nappalit egyikük sem ilyen üresnek, hogy Papával
ideköltöztek. Rég volt, már vagy harminc éve. Szinte
hihetetlennek tűnt, hisz a szálkamintás parkettát bámulva,
mintha egy perc se telt volna el.
A
kerítés előtt egy autó dudált, a sofőr az ablakból félig
kihajolva, türelmetlenül integetett az utcát elfoglaló
teherautónak. Menni kell – mindketten tudták, ő mégis
nyikorgott egy utolsót, hátha marasztalhatja kedves barátját.
Mama
megsimogatta a keretét, még el is mosolyodott, mielőtt a nehéz
kulcsot hangos csikorgással elfordította volna a zárban. Elrebbent
az ismerős érintés, utoljára csosszantak az ismerős, távolodó
léptek a macskaköves járdán.
Odabenn
a nejlonnal borított, hófehér műanyag ajtó egykedvűen dőlt az
előszoba falának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése