Koós Patrícia – Adatok a Calidi fészekből (2. fejezet)

Mivel a VIII. Aranymosás Pályázaton rengeteg pozitív visszajelzés érkezett Koós Patrícia Adatok a Calidi fészekből című sci-fi regénye kapcsán, az írónő úgy döntött, a második fejezettel kedveskedik Nektek.

A regény első fejezete elérhető az Aranymosás Irodalmi Magazinban.

 

Második fejezet

Meglazítottam a zubbony szoros nyakát, mielőtt beléptem a Zeus űrállomás parancsnoki kabinjába. A helyiség ugyanolyan puritán módon volt berendezve, mint amilyen a gazdája is volt.

Yukon tábornagy egykori császára bekeretezett képe előtt állt, nekem háttal, és a fejét felszegve bámulta az arany keretek közé feszített, színes vásznat. Mint aki karót nyelt, olyan egyenesen tartotta magát, két karja a dereka mögött összefűzve. Fehér egyenruhája makulátlannak tűnt.

Megköszörültem a torkom.

– Tábornagy… – érintettem meg a homlokom.

Yukon felém fordult, tüzetesen végigmért azokkal a ferde vágású kis szemeivel. A balt fiatal korában vágta ki egy repesz, és a tábornagy sosem plasztikáztatta el a heget. A sebhely a szemöldökétől indult, félbevágta a szemét, és egészen a járomcsontjáig lehúzódott. Mindig végigfutott rajtam a bizsergés, amikor rám bámult azzal a fehér hályoggal, ami a szemgolyóját lefedte. Olyan érzése volt az embernek tőle, hogy a veséjéig lelát vele.

– Hívatott, tábornagy – húztam ki magam. A zubbony fájdalmas hangon megreccsent a vállamnál.

– Igen – rágta meg jól azt az egy szót Yukon, ahogy közelebb lépett hozzám. – A maga szájából akarom hallani, parancsnok, hogy mi történt a Yini bolygón! Három emberét elveszítette, a pilótája megsebesült. Mi a fene történt odalent?

– A jelentés…

– Olvastam a jelentést, de nem az érdekel! Magától akarom hallani, mi a szar történt!

A helyzet nem volt ugyan rózsás, mégis elmosolyodtam, fanyarul. Yukont nem túl gyakran lehetett kihozni a sodrából, káromkodni meg szinte soha nem hallottam még, pedig jó pár éve szolgáltam alatta.

– Valamit viccesnek talál, Jefferson parancsnok?

– Nem, uram!

– Akkor hallgatom a jelentését! – állt meg előttem Yukon. Apró kis ember volt, alig a vállamig ért, de tudtam, hogy rühelli, ha lenéznek rá. Felszegtem hát a fejem, és mereven elbámultam a feje fölött.

– A gnull kolóniát lemészárolták, uram, és az egységemet is megtámadták…

– Megtámadták? – vágott a szavamba Yukon, érzékletesen kihangsúlyozva a szó végét. – A másodtisztje jelentése valamiféle lényről szólt.

– Úgy van, uram – hajtottam le a fejem. Haboztam. Nem azért, mert Yukon előtt nem fedhettem fel a titkos információt, hiszen ő is ott volt akkor. Én a Flotta vezetőségénél szolgáltam, Yukon sem volt még tábornagy. Az ő egységének a feladata volt, hogy a lefagyasztott kísérleti alanyokat átszállítsák. Csak azért haboztam, mert még mindig hihetetlennek találtam a választ.

Megköszörültem a torkom, aztán néztem csak Yukonra, egyenesen az épp szemébe.

– Raptorok voltak, uram.

***

Lai-lai, amikor kilépett a Sen-Yi hold vonzásából, még egyszer visszafordította a gép orrát, hogy megnézze a kráteres felszínt. Egyszerre gyűlölte és szerette a helyet, ahová hétévesen száműzte az apja. Ez pontosan tizennégy éve volt, és azóta egyszer sem látta őt. Már nem is nagyon emlékezett az arcára. Vagy Daichiéra…

A gondolat tompán szúrt, de Lai-lai egy mordulással száműzte a fejéből. Inkább elfordult az apró siklóval, és betáplálta gép számítógépébe a kapott koordinátákat. A Zeus űrállomás a Japán–Kínai őrszektor túlsó végén állomásozott az adatok alapján. Lai-lainak fogalma sem volt, mit kereshet azon a vidéken egy katonai hajó. A szektor azon részét már évekkel ezelőtt elszeparálták a Föderáció gazdasági területeitől. A bolygók többsége túl kicsi volt ahhoz, hogy számottevő ipari állomást lehetett volna kialakítani rajtuk, termesztésre pedig alkalmatlanok voltak. Nem érte meg beleölni a krediteket, éppen ezért ezeket lassan már nem is tekintették az őrszektor részének, ahogy a többi hasonlót sem. A Sen-Yi is egy ilyen peremvidéki régióban volt.

Nem számít! Lai-lai dolga nem az, hogy válaszokat keressen, hanem, hogy teljesítse a parancsot!

Amikor betáplálta a szükséges koordinátákat, Lai-lai automatikusra állította a vezérlést. Hátradőlve lehunyta a szemét, és újra felidézte magában a célpont arcát. Újra maga előtt látta a férfi szája szélén remegő heget.

Aleksander Jefferson. Bruno Jefferson szenátor idősebbik fia. A szenátori szék várományosa ezek szerint.

Lai-lai megengedett egy elégedett mosolyt magának. A szenátori széknek nem lesz várományosa!

***

Yukon egy pillanatig némán állt előttem, aztán pedig elfordult.

– Egészen biztos benne?

– Minden kétséget kizáróan, uram. – A tábornagy merev vállát néztem, és rajta a rangjelzésről lelógó arany zsinórt. – Ott voltam, és a saját szememmel láttam.

Yukon vett egy mély levegőt, de nem szólt.

– Uram?

– Maga szerint, mit jelent ez, Jefferson? – fordult félig felém a tábornagy. Megmaradt szeme nyugodtnak tűnt, az arca teljesen sztoikus volt.

Elhúztam a szám.

– Azt, hogy szar van a levesben – dünnyögtem, Yukon pedig nem tette szóvá az ordenáré modort, csak rábólintott.

– A jelentéseket titkosítottam, egyelőre nem tudhat arról senki, mi történt ott!

– Megértettem, uram!

– A csapata tagjaiért maga felel, ha valakinek eljár a szája!

– Nem fog, uram!

– Helyes – fordult teljesen felém a tábornagy, és közelebb is lépett. – Távozhat, Jefferson!

– Uram. Tisztában vagyok vele, ahogyan ön is, hogy azt a kísérletet zárolta a Szindikátus. Napokba is telhet, mire a Flotta vezetése megkapja az engedélyeket… – Elharaptam a mondatot. Az sem biztos, hogy a Flotta megkap bármit is ezzel kapcsolatban. Mivel szolgáltam a felsővezetésnél, tudtam, hogy működnek a dolgok: arról, amiről nem tudhatnak, beindíthat egy vészprotokollt, és nagy a valószínűsége, hogy a Szindikátus nem fogja átruházni az ellenőri jogokat, még ha a Föderáció Flottájáról van is szó.

– Mire akar kilyukadni, Jefferson?

– Arra uram, hogyha engedélyezi, akkor beszélnék az apámmal.

***

A kijelzők zölden foszforeszkálva keltek életre, fényükkel behintették Lai-lai kezét, ahogy bezongorázta a szükséges adatokat.

Bár az űrhajója elég kicsi volt, hogy ne szúrják ki a radarok, nem mert túl közel navigálni a Zeus űrállomáshoz. Az egyik lakhatatlan bolygó gyűrűjének törmeléke alá húzódva várt, miközben a hatalmas űrállomás lassan elúszott a bolygó fölött. A komor űr adta háttérben inkább tűnt valami elnyújtott testű szörnyetegnek, mint űrhajónak. Sötét burkolatán apró fények villantak fel, és Lai-lai ráfókuszált arra a pontra az optikai kamerával.

A dokkok egyik zsilipje nyílt le, majd egy magányos űrhajó siklott ki, és távolodott el az űrállomástól. Nem katonai sikló volt, burkolata a matt fekete helyett ezüstösen csillogott. Az áramvonalas testen nem volt semmiféle megkülönböztető jelzés.

Lai-lai gyorsan végigfuttatta a szkennert a hajón, szemével a kijelzőkön szaladó sorokat falta. A hajó azonosítószámát a rendszer letiltotta, de elég volt egyetlen pillantást vetni a bonyolult számsorra, hogy felismerje. Igaz, csak egyszer látta a nagymester táblagépén, de akkor minden karaktere az agyába égett. Sinobiként korán belé nevelték, hogy könnyen és gyorsan tanuljon. Az űrhajók gépein amúgy is tilos volt titkosított információkat, illegális programokat tárolni, mert azokat bármikor elkobozhatták, ellenőrizhették. Minden sinobi önmagára volt utalva, ha hibáztak, nem háríthatták másra – emberre vagy gépre – a felelősséget, de Lai-lai most biztos volt benne, hogy a sikló, ami elhagyta az űrállomást, Aleksander Jefferson hajója volt.

Lai-lai megvárta, hogy a kecses hajó eltávolodjon, csak utána kapcsolta be saját járműve hajtóműveit. A lemezburkolat megremegett körülötte a hirtelen erőhatástól. Lai-lai még a saját testében is érezte a finom vibrálást, mintha egy lenne aprócska űrhajóval. Elégedett mosollyal ragadta meg az irányítókart, és mindig a bolygók árnyékterében maradva, Aleksander Jefferson hajója után indult.

***

Patkány a privát dokkomnál ért utol.

– Engedélyt kaptam rá, parancsnok, hogy elkísérjem.

Halkan mordulva fordultam felé, de a kezem nem vettem el a Karvaly acélburkolatáról.

– Engedélyt, de nem tőlem – néztem rá szúrósan, mire Patkány nemes egyszerűséggel elvigyorodott.

– Való igaz, uram, de lássa be: maga pocsék pilóta. Igaz én sem vagyok olyan jó, mint Danemark, de magánál azért klasszisokkal ügyesebben boldogulok.

– És klasszisokkal szemtelenebb is vagy – húztam el a szám. Továbbra is gorombán néztem Marcust, de ő nem tágított.

– Ezt vitatnám, uram – húzta ki magát.

Mégiscsak hagytam, hogy a tenyerem lecsússzon a Karvaly testéről, és teljes mellszélességgel Patkány felé fordultam. Lenéztem rá, hogy érezze a különbségeket.

– Sérteget, katona?

– Nem mernék olyat. Uram – tette még gyorsan hozzá, de közben rendületlenül vigyorgott.

Szúrósan mértem végig, majd megengedtem magamnak is egy megkönnyebbült mosolyt.

– Ezek szerint Dane jobban van.

– Magához tért. – bólintott Patkány. – A doktornő nem volt hajlandó engedélyezni, hogy elhagyja a Zeust, pedig Dane is jönni akart.

– Mégis minek? – hördültem. – Egyedül is eltalálok a Szindikátus központjába. Ez még a világ legpocsékabb pilótájának is menne.

– Legalább szorult önbe némi önkritika, parancsnok – jegyezte meg Patkány egy alattomos szemvillanással, én pedig képtelen voltam visszatartani a nevetést. Megkönnyebbültem a hírtől, hogy Dane felépül. Az akadémia óta ismertem a kölyköt, valahogy a szívemhez nőtt.

– Túllősz a célon, Patkány! – figyelmeztettem. – Akármikor szolgálatba parancsolhatlak.

– Megteheti – hagyta rám egy legyintéssel, majd igazított egyet a civil ruha hajtókáján, amit viselt. – Könyörögjek talán, hogy veled mehessek, Alek?

Felsóhajtottam, majd megráztam a fejem.

– Nem szükséges. Csak válaszolj, hogy mégis mi a rühes francért akarsz jönni? Élvezhetnéd a pihenődet, vagy akár boldogíthatnád Dane-t…

– Oh, őt szerintem tökéletesen boldogítja a kedves doktornő – szúrta közbe csipkelődve.

Ha abban reménykedett, hogy felveszem a kesztyűt, ezúttal csalódnia kellett. Nem érdekelt, hogy ki akarja elcsábítani Dane-t. Megszoktam már, hogy a nők bomlanak utána, mint a legyek. A srác fiatal volt, túl jóképű, hogy ott egye a fene, és a nők imádták.

– Nem válaszoltál! – figyelmeztettem Patkányt, mire ő újfent elvigyorodott.

Hátrasimította lenyalt, a rákent zselétől feketén csillogó haját, és nyögdécselve megmozgatta a nyakát.

– Mintha maga nem a bál miatt menne – gúnyolódott.

– Bál? – vontam fel a szemöldököm. – Milyen istenverte bálról beszélsz? – ráztam meg ingerülten a fejem.

Patkány hangosan szusszant, érzékletesen forgatta a szemét.

– Az éves jótékonysági bálról.

Felmordultam.

– Franc – szűrtem a fogaim közt. – Erről elfeledkeztem – csaptam rá a Karvaly oldalára, és a fémtest megkondult.

– Azt hittem, azért megy. – Patkány arcán értetlenség suhant át. – Az apja…

Megráztam a fejem.

– A rüh enné meg a hülye báljukat! Tény, hogy apámmal akarok beszélni, de leszarom, hogy a Szindikátus hova szórja a Föderáció pénzét.

– De ha már elmegy a Gameára, csak részt vesz rajta, nem? – kérdezte reménykedve Patkány. – Az apja is biztosan örülne.

Ismét felmordultam.

– Ne félj, apám meg fogja találni a módját, hogy kötelezzen a részvételre.

– Ez azt jelenti, hogy mehetek én is? – csillant meg Patkány szeme.

– Jöhetsz, hogy csapjon beléd valami jó kis meteor! – adtam meg magam, és Patkány egy lelkesen kurjantással felugrott az űrhajó lenyíló zsilipajtajára, mielőtt még meggondolhattam volna magam.

***

Lai-lai, amikor Jefferson űrhajóra leszállt a Gamea bolygó belső kikötőjén, egyből megértette, hogy a férfi csakis a Szindikátus éves jótékonysági báljára mehet. Először nem akarta oda követni, úgy gondolta, kivárja, míg újra felszáll a hajójával, de aztán a kihívás felpezsgette Lai-lai vérét. És amúgy is: utoljára hatévesen volt bálban!

A lány irányt változtatott, és a Gamea külső gyűrűjén kialakított űrkikötő felé vette az irányt. Itt lazábbak voltak a szabályok, és a sok teherhajó közt az apró, személyi siklóval nem sokat törődtek.

Miután leszállt, beállt a sorba azok közé, akik azonosításra vártak. A bálra csak a Szindikátus tagjai, az őrgrófok családjai, és az általuk meghívottak, valamint a hírcsatornák riporterei léphettek be, de a bál megnyitóját élő közvetítésben bárki megnézhette a Gamea központi terén felállított, hatalmas holokivetítőkön.

Lai-lai, miután átjutott az azonosító kapun és a detektoron, célirányosan elindult a tér felé. Magában még mindig Ghuozi humorérzékén nevetett. Sarah Vagina? Nyilván létezett ilyen nevű nő, mert Ghuozi a népnyilvántartási adatbázisból szokott személyazonosságokat átmenteni, Lai-lai csak azt nem értette, ha valakinek ennyire lehetetlen neve van, miért nem változtatta meg. Mindegy. Nem az ő gondja. A lényeg, hogy minden probléma nélkül bejutott a Gameára.

Lai-lai felszállt a külső űrkikötőből induló egyik kompra, majd át a földalattira. Bár a bál megnyitójáig még bő fél nap volt, sejtette, hogy a központi téren felállított kivetítő környékén már most is tömeg lesz, és hogy lesznek hírcsatornák, melyek már itt is csinálnak pár felvételt, amit majd a báli közvetítéssel párhuzamosan lefuttatnak. Két órán keresztül nézelődött, figyelte a riportereket, végül az egyik kisebb hírcsatorna emberénél döntött. Az apró, sötét hajú lány egyedül dolgozott, a tér több pontjáról is készített felvételeket. Amikor végzett, összecsukta a kameráját, inge mellzsebébe csúsztatta, majd sietős léptekkel, gyalog indult el a szállodanegyed felé. Az egyik olcsóbb helyen szállt meg, és Lai-lai elmosolyodott, hogy helyesen mérte fel a riporter költségvetését. Az ilyen olcsóbb szállodákban nem volt biztonsági ember, vagy a kapunál külön azonosítás. Lai-lai az előcsarnokban nem látott kamerát, így gond nélkül bejutott a lány mögött, majd beszállt vele együtt a gravoliftbe. Amikor a tekintetük összetalálkozott, Lai-lai elmosolyodott.

– Melyik szint? – érintette meg a kezelőpanelt. A kérdés felesleges volt, az átlátszó kulcskártya, amit a lány előhúzott a zsebéből, már elárulta.

– Tizenkettő.

A gravolift nesztelenül, kisebb döccenőkkel kezdett el emelkedni, és amikor megálltak a tizenkettedik szinten, Lai-lai enyhén meghajtotta magát. Megvárta, míg a lány kilép mellőle, csak utána cselekedett. A folyosó üres volt, a riporter sóhajtásnyi nyikkanását nem hallotta meg senki. Bár a dogmák kimondják, hogy feleslegesen egyetlen sinobi se oltson ki életeket, Lai-lai úgy ítélte, a lány a későbbiekben veszélyes lehet rá nézve. Nem ismerte a képességeit, a lehetőségeit, ezen kívül a riporter látta az arcát.

Lai-lai felvette a kulcskártyát a földről, majd elhúzta a lányt a második ajtóig. Elégedetten nyugtázta, hogy ez a szálloda még az olcsónál is olcsóbb: működő kamerák helyett csak utánzatok voltak felszerelve. Az egyszerű embereket nyilván megtévesztették ezzel, de őt nem. Mondjuk, ha rendes kamerák lettek volna, azok sem jelentettek volna túl nagy gondot egy sinobinak.

Lai-lai elhúzta a lány tetemét a második ajtóig, kinyitotta, és gyorsan begördítette rajta. Még egyszer kinézett a folyosóra, de az ugyanolyan üres volt. Csak az alsóbb szintről szivárgott fel valamiféle mély, ütemes dobogás. Lai magukra zárta az ajtót, letérdelt a lány mellé. Előszedte a rejtett zsebbe dugott chipkártyát, és a riporter vállához érintette. Az apró kártya felvillant, ahogy elkezdte áttölteni az adatokat. Amikor végzett, Lai-lai felállt, és szétnézett a szobában. Még mindig volt pár órája a bálig.

***

Apám tényleg megtalálta a módját. Elfoglalt státuszára hivatkozva minden arra tett kísérletemet meghiúsította, hogy bejussak az irodájára, amikor ő is ott tartózkodott. Egy apró üzenetet hagyott csak: a bálon találkozzunk! Franc. És fene.

Morogva igazítottam meg az elegáns szmoking gallérját, ami a szállodai szobában várt az ominózus üzenet társaságában. Tökéletes szabású, kellemesen vajszínű darab volt. Csak a vállára hímzett motívum mutatta, hogy a Föderáció katonai űrflottájának parancsnoka vagyok, amúgy nem nagyon hivalkodott a helyzetemmel, vagy egyéb státuszommal, amiért külön hálás voltam. Mégis rühelltem. Mint úgy általában véve is mindent, ami a fölösleges luxus kategóriába tartozott.

– Csak nem ideges, parancsnok? – hajolt közelebb Patkány, és a szavakat gúnyos nevetése közé bújtatta.

– Kuss van, Patkány! – mordultam rá a szám sarkából. Az arcizmaim már fájtak a magamra kényszerített, udvarias mosoly mögött.

Oldalra sandítottam, és némi irigységgel konstatáltam, hogy Marcust bezzeg nem zavarja az elegáns öltözet. Mintha úriembernek született volna, olyan eleganciával igazgatta a bérelt zakó fodros kézelőjét, és nem hagyott volna ki egyetlen lehetőséget sem, hogy hódolatát tegye az előttünk elhaladó hölgyeknek. Bár közel nem volt olyan jóképű, mint az öccse, az – állítása szerinti – spanyolos vonásai, modora megtették a hatásukat: fentebb említett hölgyek kacér nevetéssel viszonozták a parolát, és a szemvillanások sokmindent ígértek.

– Ugye tudod, hogy ezek a hölgyek azt hiszik, valami nemes bújik meg az elegáns öltöny mögött, nem pedig holmi csóró katona, aki csakis a különleges adottságainak köszönheti, hogy a Flotta támogatta az Akadémiai kiképzését?

– Tisztában vagyok vele, parancsnok – vigyorgott Patkány. Olyan hanglejtéssel mondta, hogy még engem is megtévesztett.

Gyanakodva sandítottam le rá.

– Vagy tévedek?

– Nem valószínű, uram. Hacsak anyám nem szűrte össze a levet valamelyik őrgróffal, vagy annak fiacskájával – villant meg a szeme vidáman –, és feküdt össze vele apám háta mögött, nem hinném, hogy közöm lenne a nemességhez. Ezzel nem anyám bájait akarom becsmérelni, de szerintem akkor apám nem kábítószer-csempészet miatt ülne börtönben.

Elgondolkodva néztem Marcust. Elméletileg nem tudhatott volna a szüleiről. A hozzá hasonlóakat tízévesen kiszakítják a családi környezetből, és új azonosító chipet kapnak. Túl kevesen vannak és túl értékesek, semhogy a Flotta veszni hagyja a tehetségüket, de persze Patkány mindig is… rebellis természetű volt. Nem véletlenül ragadt rajta a gúnynév sem.

Már éppen szólni akartam, mégsem tettem. A szám összecsukva pillantottam fel, és kényszeredett elmosolyodtam.

– Apám…

– Aleksander – biccentett az öreg. Szúrósan mért végig, de nem találhatott kivetnivalót az öltözetemen. Ügyeltem rá, hogy minden úgy legyen, ahogyan akarta.

Még meg is borotválkoztam.

– Örülök, hogy végül elfogadtad a meghívásomat – mosolyodott el, és megragadta a kezem. Erős kézfogása volt, bár ő sosem az űrben vívta a csatáit, hanem egy asztal mögül.

– Nem hiszem, hogy volt más választásom. Meg kell kérdeznem, honnan szerezted be azt a bájos hölgyet. A titkárnődet. H’anya? – néztem rá kérdőn, mire az öreg kurtán biccentett. – Vérmes egy nőszemély. Bevallom, megfutamított – nevettem fel.

– Az – hagyta rám apám, és elengedte a kezem. – Az orosz szektorból érkezett, Iconov szenátor ajánlotta be. – Patkányra egy kurta szemvillanásnál többet nem szentelt, és Marcus sem erőltette a dolgot.

Biccentett, halkan annyit dünnyögött, hogy „Jefferson szenátor”, aztán elsurrant mellőlünk. Fél perc múlva már nem láttam, hol van.

– Na és mesélj, fiam, minek köszönhetem ezt a látogatást? – karolt belém apám, rám támaszkodott.

Sokkal jobban húzta a lábát, mint a legutóbbi találkozásunkkor, de nem tettem neki szóvá.

– Remélhetem, hogy azért vagy itt, mert meggondoltad magad, és elfogadod az ajánlatom?

Megráztam a fejem.

– Sajnálom, apa. Még mindig nem érdekel, hogy a flotta vezetősége közt szolgáljak. Ismét – sóhajtottam fásultan. Eleget rágtuk már ezt a csontot, igazán elfelejthetné.

– Könyörgöm, Aleksander! Az Akadémia legjobbjai közé tartoztál. Nem akarlak a katonai pályától eltiltani, de legalább ne dobd el a lehetőségeidet!

– Nem, apa! – szögeztem le keményebben, mint akartam volna. – Tudod jól, hogy semmibe nézem a vezetőséget! Alig többek, mint a bürokraták – húztam el a szám. – Kérgesre ülném a seggem az íróasztal mögött – jegyeztem meg a vidámat alakítva, de a helyzet azért nem volt ilyen egyszerű.

Amikor az Akadémiáról kikerültem, apám elintézte, hogy az Űrflotta legfelsőbb vezetőségéhez kerüljek. Beajánlott az egyik főparancsnok segédjének, és én kemény két hónapot becsülettel le is szolgáltam alatta. Na, ez pontosan két hónappal több volt, mint amennyit szerettem volna. Már az első napon rájöttem, hogy ezek itt nem katonák, hanem bürokraták. A Szindikátus tagjainak – szenátoroknak, alszenátoroknak – és a bolygóközi őrszektorok grófjainak gyerekei, rokonai, illetve járulékos tartozékai, akik nagy valószínűséggel megöröklik majd a Szindikátusban megüresedő székeket. Parancsnokok, akik annyit értenek a hadviseléshez, mint a kölykök.

Apám halk mordulást hallatott, de ezúttal nem tette szóvá az ordenáré modort, amit – egy korábbi állítása szerint – szedett-vedett csapatomtól vettem át.

– Te parancsnoknak születtél! A Föderációt szolgálhatnád, és…

– Most is parancsnok vagyok, ahová önerőből jutottam el, és most is a Galaktikus Föderációt szolgálom! – vágtam a szavába, hogy elejét vegyem a szóáradatnak.

Apám megállt az egyik koktélasztal mellett, és elengedett.

– A peremvidéken és egy idióta japán parancsnoksága alatt – sziszegte halkan, és a szót úgy ejtette, mintha istenkáromlás lenne. Apám mindig is szembe helyezkedett a japán–kínai császárral, bár sose foghattam fel, honnan ez az ellenszenv. Talán valahol az ember genetikájába van kódolva, az ősidőkből visszamaradt fosszíliaként, amikor még az ember a Földön élt. Mielőtt az emberiség – kényszerűségből – elhagyta naprendszerét, már akkor megkezdődtek a háborúk, és talán pont Japán és Kína egybeolvadása volt a kezdőpont, hogy Amerika nyíltan szembe mert helyezkedni a keleti régióval.

Bárhogyan volt is, ez a genetikai baromság engem átugrott: voltak pillanatok, amikor kifejezetten kedveltem a tábornagyomat.

– Lehet, hogy Yukon egy idióta, azt meg biztosan állíthatom, hogy japán, de a Zeus az egyik legjobban felszerelt űrállomás a peremvidéken.

– Te ennél többre születtél!

Elvigyorodtam.

– Nézd a jó oldalát: így legalább nem fog az unalom megölni.

– Majd megöl más! – felelte halkan, baljóslatúan.

Az arcán sötét felhő vonult végig. Ezek azok a pillanatok, amikor én jobb, ha hallgatok. Felmarkoltam egy poharat, beleszagoltam: a neonzöld italnak édeskés, émelyítő illata volt, és kevésbé tűnt erősnek, mint azok a csempészáruk, amiket néha lefoglaltunk, így hát bátran belenyaltam.

– Halottam, hogy a legutóbbi akción három emberedet elveszítetted! – folytatta apám. Ennyit a titkosított információkról. – Te is meghalhattál volna! – Még mindig halkan beszélt, de a hangja rekedt volt. Indulat feszegette.

– Hibáztam – ismertem el, és büszkén kihúztam magam. – A Yini bolygón alig pár tíz fős kolónia élt, és amikor leadták a vészjelzést, nem gondoltam semmi rosszra. Yukon tábornagy is egyetértett, hogy elég lesz egy kis csapatot leküldeni. Azt hittük, hogy csak a gépeik mondták fel a szolgálatot, és egy téves vészjelzésről van szó. Volt már rá példa. A peremvidékeken nagy a mágneses rezonancia, és a kolóniák gépei elavultak.

– Meghalt három ember! A Te embereid, Aleksander! – kötötte az ebet a karóhoz apám.

Lecsaptam a poharat az asztalra. Nem érdekelt, hogy a neonszínű ital az abroszra fröccsen. Közelebb hajoltam apámhoz.

– Pontosan ezért vagyok most itt, Jefferson szenátor! – feleltem kimérten.

Apámat meglephette a megváltozott hangnem, mert hátrébb lépett a közelemből. Tanácstalanul nézett rám.

– Miről beszélsz?

– Arról, ami a Yini bolygón történt! Tudod, hogy mi végzett az embereimmel? Hogy mi végzett a kolónia lakóival?

– Nem… – A szemöldöke összeszaladt, tekintetébe gyanakvás költözött. – Olvastam Yukon tábornagy jelentését, és láttam a felvételeket. A bolygóra visszatérő egységek csak a kolónia lakosait találták, és… – Fájdalom suhant végig az arcán, elhallgatott. Tudtam, hogy Miranda Iconov nevét nem akarja kimondani. Apám és az orosz őrgrófság szenátora mindig is barátok voltak, de ettől még nem tágítottam az elhatározásomtól.

Még közelebb hajoltam.

– Yukon csak a tényeket írhatta le, és amikor az utánunk leküldött egységek leszálltak a Yinin, valóban csak ennyit találtak. Akárki intézte is, szépen eltakarították a nyomokat.

– Miről beszélsz, fiam?

– Raptorok voltak! – sziszegtem halkan.

Apám arca észrevehetően elsápadt, tekintete idegesen csapongott a szememen.

– Ez lehetetlen! Azt a projektet lezárták! Megbukott, és az Űrflotta vezetősége lefoglalt mindent, ami a kísérlettel kapcsolatos volt. A Szindikátus maga zároltatta az aktákat, és szigorúan titkos erről még csak beszélni is!

A szám akaratlanul is megrándult.

– És ha jól tudom, a Szindikátus elrendelte, hogy a kísérleti alanyokat fagyasszák le – húztam ki magam.

– Úgy van.

– Engedélyt akarok a Szindikátustól, hogy ellenőrizhessem!

– Ez lehetetlen, Alek! – Véletlen nyelvbotlás lehetett csak a részéről, gyűlölte ezt a nevet,

– Nem értett meg, szenátor! Részt vettem anno a lefoglalásban. Ha még rémlik, ez akkor történt, amikor Crackenberg alatt szolgáltam, a te jóvoltodból. Tudom, hogy mit láttam a Yini bolygón! Raptorok voltak!

Apám idegesen megrázta a fejét.

– Beszélnem kell…

– Oh, igen – bólogattam bőszen. – Ahogyan nekem is beszélnem kell a Szindikátussal! Engedélyt akarok, hogy ellenőrizzem, minden kísérleti alany a helyén van, és ha nincs, akkor megtudni, kinek volt engedélye és lehetősége bejutni a Calidi fészekbe!

Apám felszisszent.

– Ne olyan hangosan! Ez a név hivatalosan nem is létezik! – intett le, aztán olyan mosollyal bólintott a mellettünk elhaladó hölgynek, hogy még én is megirigyeltem azt a pár tizedmásodperces átalakulást, amire képes volt.

Csak amikor már hallótávolságon kívülre ért az éltes nőszemély, akkor fordult ismét felém. Nekem bezzeg nem volt hajlandó mosolyogni, pláne nem olyan szívélyesen.

– Te is tudod, hogy semmi jóra nem vezet, ha fejjel rohansz a falnak! – mondta halkan, indulatosan.

Az állkapcsa ugrált, mintha az ideget rágná.

– A Szindikátus tagjain kívül senkinek nincs joga hozzá, hogy a kísérleti alanyok zárlatát feloldja, márpedig, ha igaz, amit állítasz…

– Miért hazudnék neked? – szúrtam közbe.

– Márpedig, ha igaz – ismételte meg emeltebb hangon –, akkor az azt is jelenti, hogy valakinek a Szindikátusból köze van a dolgokhoz!

Elismerően vontam meg a vállam, elvégre lehetett a dologban valami. Nyilván, ha támadás érte volna a Calidi fészket, arról értesítették volna az Űrflotta parancsnokságát, a parancsnokság meg a Szindikátust. És ez megmagyarázná, az Iconov lány halálát. Talán éppen ő volt a célpont?

Vettem egy mély lélegzetet.

– Rendben. Igazad lehet. Ha nem történt támadás, akárki intézte is, titokban tette. Márpedig akkor jobb, ha egyelőre mi is csak fű alatt nyomozunk.

Az öreg bólintott egyet, a vállamra tette a kezét.

– Adj egy kis időt, Aleksander! A Szindikátuson belül van pár ember, akikben feltételek nélkül megbízom. Beszélek velük, és meglátjuk… – szorította meg a vállam, aztán elengedett.

Ellépett mellőlem.

– Addig is érezd jól magad! – mondta még búcsúzóul, és én nagyjából olyan sóhajt hallattam, mint az az ember, akit a kivégzésére vonszolnak.

***

Lai-lai az egyik oszlop árnyékába húzódva figyelte a két férfit. Nyilvánvaló volt a rokonság kettőjük közt, az arcukra, a vonásaikra volt írva. Ugyanaz a termet, ugyanazok a széles, határozott ívű járomcsontok. Még a haj vonalánál képződött két öbölnek is ugyanolyan formája volt.

Lai-lai az idősebb férfit figyelte, Jefferson szenátort. Akármit mondott is a kapitány, a szenátor megfeszült. Bár túl messze voltak, hogy Lai-lai bármit is halljon, és a sarokpódiumon játszó zenekar dallamai amúgy is elfedték volna a szavakat, Lai-lai így is látta a szenátor arcát hamuszürkévé fakulni.

Bár a tanítások szerint a kíváncsiság olyan bűn, ami az embert rossz utakra tereli, Lai-lait mégis érdekelte volna, miről beszélhet az a kettő. Lustán belenyalt az ujjai közt szorongatott italba, de egy apró kortynál többet nem engedélyezett. A mézes íz kellemes volt ugyan, de tisztán kellett tartania a fejét.

– Felkérhetem egy táncra?

Lai-lai teste megfeszült, de emlékeztette magát, hogy itt nem nagy a valószínűsége, hogy veszély fenyegetné. Csak a fejét fordította az idegen férfi felé. Az nem sokkal volt magasabb tőle, bőre kellemesen kreol árnyalatú volt, sötét haját szorosan hátrasimítva viselte, az apró lófarkacskát a tarkóján bársonyszalag kötötte össze. Ugyanaz az alak volt, akivel a kapitány érkezett. Mielőtt a férfi a kezét nyújtotta, mutató- és hüvelykujját körbefuttatta a száját körbeölelő, vékonyra borotvált szakállcsíkon.

– Ha szeretné, közben mesélhetek róla – intett a fejével Jefferson szenátorék felé. – Láttam, hogy őket figyeli.

Lai-lai magára erőltetett egy mosolyt, megrázta a fejét.

– Wakarimasen. Watashi wa hotondo nihongo o hanasemasu-kyouritsu – közölte dallamos lágysággal, szerényen.

– Ah, nem beszéli a közöst – bólogatott a férfi.

Lai-lai gyanakodva fürkészte a széles mosolyt.

– Eigo ga hanasemasen?

– Sajnálom. Egy szavát sem értem, kisasszony. De szerintem egyértelmű, mit akarok – tolta közelebb a kezét, és Lai-lai lepillantott a hosszú ujjakra, a tenyér bőrét átszelő, vékony hegekre. Katonaember lehetett.

Lai-lai megrázta a fejét, és elutasítóan elnézett a férfiról.

– Ha nem, hát nem – sóhajtott nagyot az, majd mire Lai-lai magában elért ötig a számolásban, el is tűnt az emberek közt. Amikor újra megpillantotta, már egy másik nőt fűzögetett, de Lai-lait ez már cseppet sem érdekelte.

Jefferson szenátor már sehol nem volt, a kapitány pedig látszólag feszengve igyekezett eltűnni a tömegben. Ideje volt akcióba lépni, bár Lai-lai sejtette, a nagymester nem lesz elragadtatva, hogy egy nyilvános eseményen öli meg a célpontot.

De pont a kihívás tette olyan izgatóvá a lehetőséget. Az akadályok mindig is feltüzelték Lai-lait.

***

– Érezd jól magad! – dünnyögtem magam elé, miközben újabb pohár lónyálat gurítottam le a torkomon. Így, a sokadik után már kevésbé volt émelyítő az íze, és a kellemes bizsergés, amit felébresztett bennem, jólesett. A fejem zsibbadt kissé, de ennyi kellett hozzá, hogy elviseljem azt a parádét, ami körülöttem folydogált.

Nagyjából, ha fél óra telhetett el, hogy apám magamra hagyott, és ennyi idő alatt pusztán három nőszemély kísérelt meg táncra invitálni. Az utolsónál már igencsak csikorogtak a szavaim, miközben udvariasan visszautasítottam, holmi gerincbántalmakra hivatkozva. Nem állt szándékomban megvárni, hogy még egy hölgy megkörnyékezzen, mert féltem tőle, hogy a belém nevelt illem akkor már csődöt mond.

Öles léptekkel indultam el a kijárat felé, de félútig sem jutottam. A négyes számú – akitől féltem – ugyan nem invitált sehová, de olyan elánnal rohant belém, hogy majdnem feldöntött. Elismerően szemléltem meg az apró, japán – vagy kínai? – lányt, aki alig ért fel a vállam magasáig.

A nőszemély riadt szemekkel nézett fel rám. A kezében még tartotta ugyan a poharát, de az már szánandóan üres volt. Tartalmának zöme a zakómon folydogált.

Egy sóhajjal megcsóváltam a fejem.

– Ez még nagyon kellett.

– Gomen nasai… – suttogta a lány, és beharapta a száját. Szóval japán. És ahogy elnéztem, elég fiatalka. Az arca alapján még szerintem a húszas évét sem lépte még át.

Felnevettem – leginkább kínomban –, mert amúgy cseppet sem voltam jó kedvemben.

– Egy szavát sem értem – vallottam be, pedig ez nem volt egészen igaz. Yukon mellett azért ragad az emberre némi a japán kultúrából.

– Oh… – lepődött meg a lány, majd elmosolyodott. – Bocsánatot kértem csak – váltott át a Föderáció hivatalos nyelvére. Meglepően tisztán használta a nyelvet, akcentusa csak leheletnyi volt.

A lány lenézett a zakómra, és elfintorodott.

– Ezt azonnal ki kell tisztítani, különben menthetetlen lesz! – fogott rá a karomra. Még a zakó ujján keresztül is éreztem, milyen meleg a tenyere. – Jöjjön!

– Nem szükséges! – feleltem kényszeredetten.

A lány felszegte az állát, ajkán szomorkás mosoly játszott.

– Kérem. Ugye nem akar megsérteni?

– Eszembe sem jutott.

– Helyes – nevetett fel halkan, és az a hang, mint a szélcsengő kacaja, úgy visszhangzott a fejemben. – Akkor jön! – szögezte le, és elindult. Vitte a zakóm, és vitt benne engem is.

– Hölgyem – tiltakoztam, miközben keresztüllavíroztunk a tömeg gyérebb részén. A lány nem nagyon figyelt rá, vagy pedig nem hallott.

A női mosdó ajtajánál megfogtam a csuklóját, hogy megállítsam.

– Ugyan már, kisasszony, túlreagálja – nyögtem ki egy mosollyal. A mosolyt nem a kis japánnak szántam, hanem a mellékhelyiségből kifelé tartó nőnek, aki igen rosszalló tekintettel mért végig a lornyon lencséje mögül.

A lány nem sokat törődött a gyenge tiltakozással, amire futotta tőlem, lerázta magáról a kezem.

– Kérem! – susogta szelíd ártatlansággal. – Ez legalább ad némi indokot, hogy eltűnjek, mert már nagyon elegem van, hogy folyton táncolni hívnak – nézett vissza a bálterem irányába.

Ezt az érzést legalább ismertem. Felsóhajtottam, beletúrtam a hajamba.

– Rendben.

Hagytam, hogy a lány belökdössön a mosdóba, kulcsra zárja az ajtót. Nekidőltem az egyik széles csapnak, úgy néztem le az apró japánra. Tűrtem, amíg a lány a zakó gombjaival vacakolt.

– Mondom, túlreagálja – ismételtem meg korábbi szavaimat, és azok a márványburkolatú falakról kongva verődtek vissza. Egyedül voltunk csak a tágas helyiségben, és a mosdó illata ugyanolyan édeskés volt, mint a neonszínű ital, aminek a maradéka buborékokat eregetett a fejemben.

Ismét megragadtam a lány csuklóját, amikor már az egyik karom kiszabadította a zakóból, mire a kis japán felnézett rám.

– Mondta – ismerte el egy kecses vállrándítással, amitől a selyemsál lejjebb csúszott a karján.

Tulajdonképpen ez volt az a pillanat, amikor tüzetesebben is szemügyre vehettem a lányt. Apró, szív alakú arca volt, sötét haj keretezte. A szoros lófarok, amibe összefogta, a lapockájáig leért. Borvörös, merészen kivágott ruhát viselt, ami szabadon hagyta a fél vállát, és az apró, félhold alakú sebhelyet rajta. Eddig nem tűnt fel, a sállal takargatta.

A kis japán is lenézett futólag a hegre, majd vissza rám. És ekkor az arckifejezése megváltozott: apró mordulással kivillantotta a fogait, és villámgyorsan mozdult.

Lejjebb rántotta a zakót, majd a csuklóm köré tekerte, és erősen meghúzta, hogy én elveszítettem az egyensúlyom. A bal kezemmel az utolsó pillanatban kaptam el a csap szélét, de addigra a kis japán már a nyakam köré tekerte a zakót, és vele együtt a karom is.

Úriember nem üvölt hasonló szituációból, de én messze nem voltam már az az úriember, akinek apám szánt. Üvöltöttem, és csaptam is – pedig ettől is óvva intett nemes atyám –, de a lány elhajolt a kezem elől. Az egyik lábát feltette a márványpolc szélére, és még szorosabban meghúzta a zakót. Az anyag a fülem mellett recsegett, de nem hasadt szét – hogy ott vinné el a rühös ördög.

A kis japán eközben valamiféle tőrt bűvölt elő a combjára szíjazott tokból – hogy’ a jó büdösbe jött ezzel át a biztonsági kapun? –, és amikor meglendítette, nem voltak illúzióim a felől, hova, vagy mire szánja. Még szerencse, hogy a reflexeim és az életösztönöm messze fejlettebb, mint a belém nevelt illem. Elkaptam a lány karját, és úgy megszorítottam, hogy a csontja nagyot roppant. Bár egy nőtől többet is elvártam volna, a lány csak felszisszent. A tükörben láttam, hogy az arca eltorzult, nyakam körül a hurok meglazult. Villámgyorsan kibújtam belőle, és ezúttal én tekertem meg a kis japán karját. Nekem ehhez nem volt szükségem zakóra sem. A lány a kényszer alatt térdre roskadt, ujjai közül kimállott a tőr. Zihálva görnyedt a fényes padlón.

– Ki a fene vagy te? – nyögtem ki az első légvétellel együtt. A torkom mintha ráspollyal fenegették volna, úgy kapart.

A japán viszont hallgatott. Akkor is, amikor még jobban hátratekertem a karját. A legtöbb, amit kicsikarhattam belőle, egy újabb elfojtott szisszenés volt.

– Na, jó… – dünnyögtem magam elé.

Felmarkoltam a tőrt, a lányt a csapnak löktem, és hátulról a tokához feszítettem a pengét.

– Vagy válaszolsz, vagy meghalsz! – Hiába kínáltam két opciót is, a kis japán továbbra is hallgatott. A fejét hátraszegte, mintha csak felkínálná magát. Amennyire a tükörben láttam, az ajkán – a halvány réteg rúzs alatt – dac feszült, szemében gyűlölet izzott. Ha ölni lehetne egy pillantással, akkor bizony hulla lennék.

– Hogy hívnak? – tettem fel egy újabb kérdést, és hogy nyomatékot adjak neki, mélyebben a bőrébe nyomtam a tőr pengéjét. Az egyből felmetszette a bőrt, és a lány nyakán vékony vércsík indult meg.

Újabb hallgatás, aminek a végén felsóhajtottam.

– Azt legalább elismered, hogy legyőztelek? Hogy megölhetnélek? – Ha nem is válaszolt, legalább egy aprót bólintott, és a szája megrándult.

Elengedtem a lány karját, ő pedig meglepődve tántorodott előrébb. Megmarkolta a mosdótál szélét, és a tükörből meredt rám.

– Ölj meg! – sziszegte.

– Élve egyelőre több hasznodat veszem – ragadtam meg a csuklóját. Magam felé fordítottam, a lány pedig nem tiltakozott.

– Nem kell semmit mondanom! – szűrte összeszorított fogai közt.

– Ahogy tetszik. – Felmarkoltam a zakót, és a gallér alá tűzött, apró adóvevőt a számhoz emeltem. – Marcus!

– Egen, parancsnok? – Patkány kelletlen válaszára kicsit várnom kellett. A háttérben zene szólt.

– A női mosdóba! Most! – léptem az ajtóhoz. Elfordítottam a zárban a kulcsot, de közben nem vettem le a szemem a lányról. Ha támadni akart, soha jobb alkalmat, de a kis japán nem mozdult, csak a tekintete követett hidegen.

Amikor Patkány belépett, tömören összefoglalta a helyzetet:

– Hűűű…

– Az – hagytam rá. – Hozd a lányt! – nyomtam Patkány kezébe a tőrt, aztán morogva megráztam a pocsékká gyűrődött zakót. Már az első pillanatban éreztem, amikor megláttam a vajszínű darabot, hogy csak bajom származhat ebből a bálból.

***

Apám komoran mért végig. Nem tette szóvá a zakóm állapotát, sem a mellettem álló lány jelenlétét. A kis japán ruhája szintén gyűrött volt, a sálat félig átvetette a nyakán, hogy eltakarja a sebet. Nem mosolygott, és nem is próbált udvariasnak látszani, mondjuk ezt meg is értettem: Patkány az egyik karját markolva tartotta, és ha nem is látványosan, de tudtam, hogy az oldalánál ott a tőr. Én sem ugráltam volna, ha egy hegyes bökővel csiklandoznak.

– Beszélhetünk négyszemközt?

– Igen – Elővakartam a nadrágomból a szállodai szoba mágneskártyáját, és Patkánynak nyújtottam. – Vidd a szobába a hölgyet! – parancsoltam rá. – Ön meg, kisasszony… Lehetőleg ne okozzon több kellemetlenséget! Legjobb lenne, ha semmit nem is tenne! – tagoltam el az utolsó három szót.

A lány komoran bólintott.

Helyes!

– Vedd el, szépségem! – hajolt Patkány a lány füléhez, úgy súgta.

A japán szó nélkül elvette tőlem a kártyát, aztán hagyta, hogy Patkány elvezesse. Csak egy könnyű illat maradt utána.

Visszafordultam apámhoz, ő pedig a fejével intett. A nyomába szegődtem.

Felmentünk az emeletre, ott be az egyik szobába. Az őr, aki az ajtó előtt áll, nem tartóztatott fel minket.

Apám kulcsra zárta mögöttem az ajtót.

– Kérsz inni? – Nem nézett rám.

– Nem. Sikerült beszélned vele? – Csak a tekintetemmel követtem az öreget.

Az íróasztalhoz lépett, és ha én nem is kértem italt, magának töltött. A metszett kristálypalackban nyilván nem valami szintetikus bólé volt. A színe áttetsző arany, az illata erős volt. Még én is megéreztem.

– Igen, beszéltem vele.

– És? – sürgettem meg apámat.

Rám nézett, megrázta a fejét.

– Még ha a Galaktikus Föderáció katonája vagy is, csakis a Szindikátus jóváhagyásával léphetsz be a Calidi fészekbe.

– És? – kérdeztem vissza vészjóslóan. – Ezzel eddig is tisztában voltam, és ez mit sem változtat a tényeken: ellenőrizni kell a fészek adatbázisát!

Apám felhajtotta az italát, majd kihúzta magát.

– De nem kockáztathatunk! Ha a Szindikátus valamely tagja tényleg áruló, nem szerezhet tudomást arról, hogy gyanakszunk. Én megyek el a fészekbe! – szögezte le határozottan.

Felmordultam, megráztam a fejem.

– Te nem vagy katona, és ez veszélyes lehet! Mégis…

– Hallgass meg, Aleksander! – emelte fel apám a kezét, és leintett.

Morogva bólintottam egyet, a szavaimmal együtt a szitkaimat is visszanyeltem.

– Mint szenátor, nekem jogom van a Szindikátus engedélye nélkül is belépni a körzetbe.

– Akkor veled megyek! – Ezúttal én vágtam a szavába, de apám csak megcsóválta a fejét.

– Még ha velem is jönnél, a kapukon belülre nem léphetnél. Így meg mi értelme? Hagyd, hogy ezt én intézzem, te meg térj vissza az űrállomásra! Amint megtudok valamit, felveszem veled a kapcsolatot.

Éreztem, hogy az állkapcsomban egy ideg ugrál, és kínomban a fogaimat őröltem, de tudtam, hogy az öregnek igaza van. Mégsem akaródzott rábólintanom.

– Aleksander? – lépett közelebb apám, és én megadóan felsóhajtottam.

– Rendben van! – mordultam kelletlenül, mire az öreg a vállamra ejtette a kezét, és gyengéden megszorította.

– Ne aggódj, nem lesz baj!

***

– Nocsak-nocsak, kislány, hát újra találkozunk – lökte be a Marcusnak nevezett alak a szobába Lai-lait. Ő tett pár botladozó lépést előre, aztán visszafordult a férfi felé. Undorodva mérte végig.

A félhomályban a vonásai most kevéssé sem voltak megnyerőek, ahogy a falnak dőlve összefűzte a karját. Az erkélyre nyíló üvegablakon beszökő, sokszínű fény mély árnyékokat festett a szeme és a járomcsontja alá, a szája sarkában ülő ráncot elmélyítette, mintha csak a bajsza meghosszabbítása lenne.

– Szóval ismered a parancsnokot? Mondhattad volna szépségem, akkor nem strapálom magam. A széptevéssel sem.

Lai-lai nem válaszolt. Nem érdekelte a férfi. Elfordult tőle, szétnézett a szobában, de az ugyanolyan volt, mint bármelyik másik szállodában, leszámítva, hogy az ágy fölött nem digitális kép függött, mert nem világított ledcsík az alján. Lai-lai nem tudta kivenni a kézzel megfestett kép vonalait, csak sötét foltokat látott.

– Nem válaszolsz, szépségem?

Lai-lai megfeszült a számára idegen megszólításra, de aztán kényszerítette magát, és ellazította a testtartását. Visszafordult Marcus felé. A férfi már az ő tőrével játszott, mire Lai-lai akaratlanul is megborzongott. A fegyverről eszébe jutott, hogy mit kellene tennie. Elbukta a küldetést. Igaz nem ő az első sinobi, aki elbukik egy megbízatást, de a szégyen belülről égette, és az agya lázasan kattogott, hogyan is hozhatná helyre.

Marcus a körmével kapargatta a penge tövébe égetett jelzést.

– Egész csecse darab egy magadfajtának – dörmögte Marcus. – Plauzált fém, igaz? Hogy a detektorok ne mutassák ki. Azért felvet egy kérdést, hogy egy ilyen csinoska kislány, honnan jut hozzá ilyen méregdrága holmihoz – vigyorodott el.

Hüvelykujjával olyan gyengéden cirógatta az ovális minta szélét, mintha a szeretője volna.

– Azt hiszem, kevésre saccolom, ha azt mondom, hogy krytorin árban vesztegetik – folytatta csevegő hangnemben. – Pedig az aztán a kristály! – szisszent fel. – Igaz annak is van már valami olcsóbb, silányabb változata, na de az…

Lai-lai közelebb lépett, a kezét nyújtotta.

– Kérem!

Marcus felnevetett.

– Még mit nem! Azt hiszed, kicsi lány, hogy csak úgy visszaadom?

Lai-lai felnézett a tőréről, Marcus tekintetét kereste. A férfi vidáman csillogó szemmel nézte, majd feldobta a fegyvert a levegőbe, hogy egy fordulás után újra elkapja.

– Vedd el, ha kell!

Lai-lai megrázta a fejét. Megtehette volna, hogy visszaveszi a fegyvert. Biztos volt benne, hogy elbírna a pojácával, dacára, hogy az nyilvánvalóan katona, de kötötte Jefferson parancsa.

El akart fordulni, de Marcus megragadta a karját. Lai-lai lenézett a csuklóját átfogó ujjakra.

– Eresszen el! – mondta nyugodtan.

– Csak ha elárulod a neved. Szépségem.

Lai-lai merőn nézte Marcus szemét. Nem mozdult, vagy mondott bármit is, de nem is kellett. A bejárat mellé szerelt jelzőkészülék csippantott egyet, mire Marcus elengedte, és kinyitotta az ajtót.

***

– Mi a szarért vagytok sötétben? – mordultam fel, ahogy beléptem az ajtón. – Fényt!

A szoba automatikája azonnal kapcsolt, és a plafonba ágyazott, apró izzók életre keltek.

– Ne már, parancsnok! – nyafogta Patkány elvékonyított hangon. – Olyan meghitt volt az a félhomály. Pont ideális az udvarláshoz.

– Kuss van, Patkány! – toltam félre a srácot, és a kis japán elé léptem. A lány nyugodtan állt, és a szeme sem rebbent.

– Ki vagy?

– Ne fáradjon, parancsnok, nem túl közlékeny a kishölgy.

– Megnézted az azonosító chipjét?

– Mégis minek néz, parancsnok? – fortyant fel Patkány. – Hülyének, vagy hülyének?

Egy sóhajjal végigszántottam a hajamon.

– Patkány! – szóltam rá feddőleg.

– Jól van, na! – nézett duzzogva, amivel csak tovább őrölte az idegeimet. – Nem kellett megnéznem. Biztosra veszem, hogy nincs neki – mutatott Patkány a lány vállán lévő, apró sebhelyre.

Gondolkodva nézetem a félholdat. Még gyermek lehetett, amikor eltávolították a chipet.

– Kalóz vagy csempész? – A lánytól kérdeztem, de ő nem válaszolt. Patkány pedig felvihogott.

– Vagy egy kikötői kurva, akit az anyja valamelyik bordélyban szült. Bár az felveti a kérdést, hogy mit keresett a bálon, és…

– Patkány!

– Jól van, tudom: kuss van – dünnyögte maga elé. – Azért egy itallal kiszolgálhatom magam?

Nem néztem hátra, úgy intettem a sarokban álló bárszekrény felé.

– Nos?

A lány szemhéja megrezzent egy picit, de hallgatott, makacsul, ha úgy tetszik.

– Egyszerűbb lenne, ha ismerném a neve… nevét – javítottam ki magam. – Kisasszony – tettem még hozzá, de dacára minden udvariaskodási formulának, a kis japán hallgatott.

Felnevettem kínomban, de aztán visszakényszerítettem magam a szerepbe: megigazítottam az ingem gallérját, és meghajoltam, ahogy illő.

– Aleksander Jefferson. A Galaktikus Föderáció Zeusz űrállomás egyik mikroegységének parancsnoka. És kegyed? – Az utolsó szó kissé megcsikordult, amikor a lány felmordult, és elutasítóan karba fonta a kezét. – Mégiscsak könnyebb lenne, ha a nevén szólíthatnám. Vagy legalábbis egy néven – próbálkoztam azért tovább, egyre fogyatkozó türelemmel.

– Lai-lai – vetette elém halkan, gorombán.

– Na, haladunk – vihogott fel a háttérben Patkány, miközben az összekoccanó üvegekkel vacakolt.

– Lai-lai – ízleltem meg a nevet. – Ki küldte, hogy öljön meg?

A lány csak nézett, válaszolni nem volt hajlandó. Mi mást is vártam?

Újra próbálkoztam:

– Honnan jött?

Semmi.

– Hogy’ jutott be a bálra?

Na, erre legalább elmosolyodott egy parányit, ahogy közelebb lépett hozzám. Újra megérintett az a légies parfümillat, amit viselt.

– Megkímélte az életem – mondta halkan. A száján egyszerre gúnyos és megvető félmosoly játszott. – Tartozom magának. De nem válaszokkal. Parancsnok. – Az utolsó szó dorombolt, de éreztem mögötte a néma fenyegetést.

És Patkány megint felvihogott a háttérben.

– Patkány! – néztem hátra. Ezúttal parancsolóan szóltam, és ő azonnal letette a kezéből a poharat, haptákba vágta magát.

– Igen, uram?

Kiléptem kettejük közül, és nagyvonalúan Lai-laira mutattam.

– Ha lennél olyan kedves! – mondtam nyájasan. Későre járt, a bálteremben kezdődött zsongás a fejemben fájdalommá erősödött, és marhára elegem volt a makacs hölgyeket alakító japánokból.

– Örömmel – fűzte össze Patkány az ujjait, majd megropogtatta őket.

Lai-lai elé lépett, én pedig a kis japán mögé. Leszorítottam a két karját, hogy ne ficánkoljon, de amikor hozzáértem, éppen csak egy pillanatra feszült meg a teste, aztán elernyedt. Nem is próbált küzdeni.

Patkány arcát figyeltem. Mosolya lassan leolvadt, az állkapcsa megfeszült. A szemrése összeszűkült, és a pupillája tűfejnyivé zsugorodott.

Lai-lai ismét megfeszült a karomban, a teste remegni kezdett. Zihált. Most már harcolt, de nem ellenem: meg sem próbált kitörni a szorításomból.

– Franc! – tántorodott meg ekkor Patkány. Meggörnyedve a halántékára szorította mindkét kezét.

– Marcus?

Patkány kitépte a szalagot a lófarkából, és megrázta a fejét. Haja szétbomlott, a szálak izzadt homlokához tapadtak.

– Sajnálom. A lányt – intett kurtán Lai-laira, míg vett egy hördülésszerű lélegzetet – kiképezhették. Nem enged át.

Magam felé fordítottam a kis japánt, és kételkedve néztem rá. Az olyan képességek, mint Patkányé, rendkívül ritkák. Őt éppen ez tette olyan különlegessé, de soha nem hallottam másról, aki ilyen mentális tudással rendelkezett volna. Egészen mostanáig. Kezdett érdekessé válni a lány.

– Ki vagy te? – sziszegtem Lai-lai arcába, mire ő bágyadtan elmosolyodott.

– Nem kell válaszolnom – suttogta rekedt hangon. Megroskadt kicsit.

Erősen rászorítottam a könyökére, de csak a szája vonaglott meg.

Megcsóváltam a fejem.

– Jól van. Ne válaszolj, ha nem akarsz!

Elnéztem a lányról.

– Szedd össze magad, Patkány! Visszamegyünk a Zeusra! Most!