Borgson
a helyére csúsztatta az utolsó szikladarabot. Hátrált egy
lépést, aztán megszemlélte a két szabálytalan halmot. Sokáig
dolgozott rajtuk, gondosan megválogatta a sziklákat, hogy ne
sértsék az alattuk nyugvó testeket. Az eredmény lehetett volna
szebb, de csupán ennyire futotta az erejéből. Lekapcsolta az
övéről a pisztolyt, beállította az energiaszintet, majd a sírok
elé támasztott sziklába bíbor lézertűzzel reszketeg betűket
vésett. Két név és egy évszám, ennyire futotta a fegyver
energiájából.
Felegyenesedett.
Néhány pillanatig azon gondolkozott, hogy illene mondani valamit
felettük, ám végül elvetette az ötletet. Rövid ideig állt a
sírok mellett, de elkerülte a meghatottság és a gyász érzése,
egyedül a saját sorsán töprengett. Visszaindult az űrhajó felé.
Hátrahagyta a burkolatdarabot, amin magával vonszolta a
holttesteket. Félúton eszébe jutott egy imatöredék
gyerekkorából. Megállt és hátrapillantott. A felvert csillagpor
ködként lebegett mögötte, a távoli Nap fényében vöröslő
függönyként takarta el a sírokat. Nem tudta rászánni magát,
hogy visszamenjen.
Az
űrhajó siralmasan nézett ki távolról, és a látvány csak
romlott, ahogy közeledett. A törzs megroggyanva feszült a
szikláknak, az utolsó pillanatban kieresztett támlábak törötten
szorultak alá. A tervezők nem számítottak rá, hogy egyszer egy
lezuhanó hajótestet kell majd fékezniük a becsapódás során. A
főfúvókák helyén éles szélű csonkok meredtek, a motortér a
külső tartályokkal együtt szétzúzódott, ahogy a hosszas
csúszás során a tehetetlenül sodródó test többször is az
útjába eső szikláknak vágódott. A folyékony üzemanyag
maradéka ibolyaszín csíkokban rakódott le a burkolatra. A
lakórész külső burkolata több helyen behorpadt, de nem szakadt
át, a kiszökő levegő megfagyott foltjai egyedül a raktér ajtaja
mellett fénylettek.
Borgson
felnézett a felderítőhajó maradványaira. Néhány órája még
hárman ültek a társalgó asztala mellett. Graff dühösen
csapkodta az asztalt, mint mindig, amikor a Társaság került szóba.
–
Kiraboltuk a Földet, most pedig kiraboljuk a Naprendszert is! –
meredt rá vöröslő arccal a pilóta.
Ingut
megérintette a Graff kezét, ám a férfi ingerülten lerázta azt.
–
Ne nyugtass! Nem tehetek róla, hogy a tisztelt főgeológusunk nem
lát tovább az orránál! A Társaság a vérünket szívja, közben
semmit sem tesz a nyomorban élő milliókért! – fordult vissza az
asztal túloldalán ülő Borgson felé.
A
szőke lány is ránézett, és megrázta a fejét.
–
Legalább neked legyen eszed, Rens!
Borgson
nem értette, miért nevezi így a lány, tévedésről azonban szó
sem lehetett, hiszen Ingut egyenesen a szemébe nézett.
–
Ti ezt nem érthetitek! – tárta szét a karját. – Én a Földön
születtem, nem úgy, mint ti! Nem ismeritek úgy a körülményeket,
ahogy én! A Társaság adott reményt a túlélésre, amikor az
emberiség már közel volt ahhoz, hogy élhetetlenné tegye a
bolygót. Ötven évig toporgott mindenki az űr peremén, mégis
egyedül a Társaság mert elszakadni a Földtől. Az alapítók
azok, aki belátták, hogy csak a Naprendszer kolonizálása adhat
esélyt a túlélésre. Megtették azt a lépést, amit a kormányok
nem tudtak, vagy nem akartak megtenni. A kirajzás elkezdődött.
Meghódítottuk a Naprendszer belső régióit, most pedig a külső
bolygók következnek. Az előttünk álló munkához rengeteg
nyersanyagra van szükség, amit az űrben gazdaságosabban
kibányászhatunk, mint a Földön, ráadásul további
környezetszennyezés nélkül.
–
Nekem ne emlegesd a környezetszennyezést! – hördült fel Graff.
– Láttad már a kitelepülő újgazdagok marsi városainak
környékét? A hivalkodó palotákból tonnaszám hordják a
szemetet a kiszáradt medrekbe. Arra sem veszik a fáradságot, hogy
megpróbálják újrahasznosítani, amit lehet! Az erőterek nem a
porviharokat tartják távol, hanem a szemetet és a bűzt! Ott
folytatják a pusztítást, ahol a Földön abbahagyták!
Ingut
hátradőlt, és karba fonta a kezét.
–
A Társaságot nem azonosíthatod ezekkel az emberekkel! – mondta
Borgson, miközben ujját a pilóta mellének szegezte. – Ez
ostobaság!
Graff
ellökte a geológus kezét, felpattant, aztán az asztalra
támaszkodott, és úgy ordított a képébe:
–
Az az ostobaság, hogy nem látod be, a Társaság valójában egy
maroknyi kiváltságos ember érdekeit képviseli, akik már nem
élnek a Földön. A kisrészvényesek nevetséges osztalékot
kapnak, miközben milliárdokat érő aszteroidákat bontunk az
atomjaira. Nekik semmit nem jelent az egész, hiszen egyetlen gramm
fém sem jut le az űrből a Földre!
Borgsonnak
eszébe jutott, milyen undorító volt az arcába fröcsögő nyál.
Hiába próbált elhúzódni, a szűk helyen ez lehetetlen volt.
–
A Föld jobban kezeli az újrahasznosítást, mint a fejlődő
kolóniák, ez tény. Az igényeihez mérten nem szorul extra
nyersanyagra, amit a magas szállítási költségek miatt amúgy sem
tudna megfizetni. A kitelepülés mértékének emelkedésével
tovább fog csökkenni majd a fogyasztás…
Graff
ismét az asztalra csapott.
–
Süket propagandaszöveg! Ha pedig nem vagy ezzel tisztában, akkor
nincs is miről beszélnünk!
A
pilóta a mosogatóba vágta a poharát, aztán sarkon fordult, és
kiviharzott az étkezőből. Ingut megrázta a fejét.
–
Nekem elegem volt a vitáitokból! Ez volt az utolsó utam veled,
Rens! – mondta, és a pilóta után indult.
Borgson
végigmérte a sziklák közé szorult űrhajót. Graff valamit nem
vett figyelembe a belépő szög számításánál. Túl gyorsan,
nagy sebességgel közelítették meg a felszínt, és már nem tudta
kiemelni a hajót az ütközőpályáról. A vizsgálat pilótahibát
fog megállapítani. Gyakorlatilag valóban az történt. Megvonta a
vállát, és a légzsilip felé indult. Aprókat szökkent, a
hátizsák fúvókáival óvatosan korrigálta a mozgását. Nem
akarta életének hátralévő óráit az aszteroida körül keringve
leélni.
A
hátsó támláb tövében megállt, és körbepillantott. A Tejút
milliárd csillaga szépséges ösvényként nyúlt el a feje fölött.
A töredezett szélű sziklák felett a Nap apró korongja jelezte az
otthonhoz vezető utat, ám kivehetetlen formája és tompa fénye az
elkeserítő távolságot is megmutatta. Lenézett a kezében
szorongatott lézerpisztolyra. A lemerült fegyver már csak egy
ártalmatlan fémdarab volt. Belekapaszkodott a kicsavarodott lábba,
és elhajította a pisztolyt. Ráérősen bámulta, ahogy a fegyver
pörögve elveszik az ezernyi fénylő pont között.
Az
arclemezen figyelmeztető jelzés villant, az űrruha tartalékai
kezdtek kimerülni. Három lapos ugrással elérte a légzsilipet, és
megkapaszkodott a keretben. Belebegett a nyíláson, óvatosan
félretolta a leszakadt borítólemezek mögül kilógó vezetékeket.
Sok munkával tette működőképessé a zsilipet, nem lett volna
szerencsés az ideiglenesen összetoldott és rögzített kötéseket
egy óvatlan mozdulattal tönkretenni. A külső ajtó
vezérlőpaneljét összetörte egy elszabadult oxigénpalack, a
doboz darabjai szanaszét lebegtek a helyiségben. Félrehajtotta a
hiányos gombsor fölé barkácsolt műanyag védőpanelt, és
átbillentette a vészzáró kapcsolóját. A külső ajtó a helyére
csusszant, fölötte a vörös jelzőfény villogni kezdett. A sérült
panelen lévő visszajelző lámpa pislákolt, aztán elsötétedett.
Borgson
elhúzta a száját, amikor sisakkijelzőjén újabb figyelmeztetés
villant. Felnézett a mennyezeti nyílásokra, és látta, ahogy a
beáramló levegő odébb sodor néhány lebegő alkatrészt. Nem
tudta siettetni a folyamatot. A levegőszivattyúkból kettőt tudott
beüzemelni, ennek is örült. Átlebegett a belső ajtó mellé, és
amint zöldre váltott az épen maradt jelzőfény, azonnal megnyomta
a nyitógombot. Meglazította a biztosítógyűrűt, aztán levette a
sisakot. Fintorogva húzta fel az orrát. Égett műanyag csípős
szaga terjengett az egyetlen megmaradt szűrő által átforgatott
áporodott levegőben. Ellenőrizte az űrruha karjába épített
szenzort, ám az nem jelzett veszélyt. Az első meglepetés után
kihámozta magát az űrruhából, aztán betuszkolta a
tárolórekeszbe az öltözéket. Az oxigéntartályt és a
hátizsákot rákötötte a dokkolóállomásra, majd gondosan
ellenőrizte, hogy elindul a töltési folyamat. Felhúzta a
bakancsát, azonban a mágneseket egyelőre nem kapcsolta be.
Kilebegett a romos folyosóra, és a vezérlő felé lökte magát.
Az
átjáró nyomasztó homálya után a vezérlőbe automatikusan
felgyúló fények elvakították egy percre. Bekapcsolta a
mágneseket, és a ferdén álló padlóra ereszkedett. Szándékosan
nem nézett a fal tövében feketéllő vértócsa felé, gyorsan
belehuppant az egyetlen épen maradt gyorsulási ülésbe, és
megpöckölte az ablakpanelek nyitógombját. A plasztacél burkolat
zajtalanul mozdult oldalra, de aztán megakadt. A motor erőlködve
küzdött néhány másodpercig, majd amikor az automatika átkapcsolt
zárásba, Borgson megállította. Lekapcsolta a lámpákat, és
kibámult az ablakon.
A
kutató űrhajó orral csúszott fel a sziklákra, így beláthatta
az aszteroida nappali oldalát. A 77 Frigga formái az űrből nézve
egy folyami kavicsra hasonlítottak, viszont a szép lekerekített
éleknek közelről nézve nemigen akadt nyoma. A megcsavarodott
sziklák között mély hasadékok húzódtak, a vastag csillagpor
alatt pedig mindenütt olvadt vas-nikkel buckák rejtőztek. Borgson
felállt, és nekitámasztotta homlokát a meteorbiztos ablaknak.
A
kezdetleges sír hosszú árnyékoz vetett a sebzett féregként
kacskaringózó nyom végén. Nem rajta múlt, hogy nem ő került a
kövek alá. A kabinjában készülődött a leszállásra, amikor a
váratlan irányváltozás a falhoz vágta. Kábán tért magához,
szeme előtt homályos foltok ugráltak. Teste összevissza
rángatózott, csak hosszú másodpercek küzdelme után
engedelmeskedett az akaratának. A kommunikátora szerint alig néhány
percig volt eszméletlen, mégis valahogy sokkal hosszabb időnek
tűnt.
Graffot
a fal tövében, a helyéről kiszakadt pilótaszékében találta,
feje hátborzongató szögben fordult oldalra. A tágra nyílt szemek
vádlón meredtek rá, amikor belépett a vezérlőbe. A pilóta keze
a mellkasába fúródó fémdarabot markolta. Borgson kihátrált a
folyosóra, és Ingut keresésére indult. Az orvos-technikust a
mennyezeti panelek közül lelógó kábelkötegek között találta.
Közel egy órájába telt, mire rétegenként lefejtette róla a
nyakára tekeredő vezetékeket. Az elkékült arcú holttestet
behúzta a közeli raktárba, aztán erőt vett magán, és
visszatért a vezérlőbe. Kiemelte Graff hulláját a székből, és
Ingut mellé fektette. Társak voltak a mindennapokban, társak
voltak halálukban is.
Nem
tudta rászánni magát, hogy lezárja a szemeket, ezért nekilátott
végigtúrni a tároló rekeszeket, de a raktárban a
mintavételezéshez használt eszközökön kívül nem sok mindent
talált. Az egyik műszercsomag védőhuzatát használta végül
szemfedőnek. Nem érezte magát jobban, de legalább megtette, amit
tudott. Végignézett magán. Graff vére feketéllett a ruháján és
a kezén. Vákuumzsákot vett elő, belegyűrte a levetett
overallját, majd az egyik rekeszbe gyömöszölte a csomagot.
Kifelé
indult, amikor égett hús bűze csapta meg az orrát. Összegörnyedt,
és öklendezni kezdett. Zihálva kapkodta a levegőt. Tenyerét a
halántékának nyomva próbált enyhíteni a fájdalmán. Keze alatt
vészterhes ritmusban lüktetett az ér.
–
Rens, hé, Rens! – hallotta.
Felnézett,
és egy folyosón találta magát. Hátrahőkölt a felé csapó
lángoktól. Fojtó szagok vették körül, olvadó műanyag és égő
hús bűze marta a torkát. Sikolyokat hallott a távolból,
segélykiáltásokat, majd tomboló tűz moraját. Homályosan látta,
ahogy valaki felé tántorog, azután összeesik mellette. A hőség
egyre közeledett, mígnem a lángok elérték a ruháját. Érezte,
ahogy a tűz belemar a húsába. Felüvöltött. Elkínzottan
vonaglott, míg végül hűsítő cseppek zúdultak felforrósodott
bőrére. Egy ormótlan alak hajolt fölé.
–
Rens, hé, Rens! – szólította meg. Felemelte a fejét, mire
elsötétült körülötte a világ.
Borgson
reszketett, amikor magához tért a raktárban. Lassan mozdult, még
érezte tagjaiban a roham görcsét. Térdre küzdötte magát,
bekapcsolta a mágneseket, aztán a falnak támaszkodva
felegyenesedett. Melegséget érzett az arcán, ahogy odanyúlt
megdermedt cseppeket tapintott az ujjaival. Kitántorgott a
helyiségből, gondosan bezártra az ajtót, azután a szobája felé
indult. Minden lépésnél próbált valamibe kapaszkodni, miközben
nehéz fejjel küzdött a szédülés ellen.
A
kabinjában nagyobb káosz várta, mint amire emlékezett. Odébb
tolt néhány útban lévő holmit, és beoldalazott a parányi
fürdőbe. A tükörből sápadt arc nézett vissza rá, azonban
égésnek nyomát sem látta. Szeme alatt mély táskák húzódtak,
arcának jobb oldalán pedig egy ujjnyi, vágott szélű seb.
Közelebb hajolt, és megvizsgálta a sebet. A piperepolc felé
nyúlt, a borotválkozás utáni fertőtlenítőért, azonban keze
csak a levegőt markolta. Először lehajolt, majd négykézlábra
ereszkedett, átvizsgálta a helyiséget. Nem találta sehol a
fertőtlenítőt, pedig biztos volt benne, hogy jól emlékezett a
helyére.
Ingut
már nem tudott segíteni, egyedül kellett ellátnia magát. Felállt
és kióvakodott a kabinból. Graff ajtaja előtt megtorpant egy
pillanatra. Némi habozás után belátta, nincs értelme, hogy
továbbra is sérthetetlennek tekintse halott társa magánterületét.
Hosszasan kutakodott a pilóta szobájában, eredménytelenül. Ingut
ajtaján már csak kíváncsiságból nyitott be, de ott sem talált
semmi használhatót.
Nem
ment vissza a saját kabinjába. Kivett egy nedves törlőt Ingut
leszakadt ajtajú rekeszéből, és nekilátott kitisztítani a
sebet. Arca megrándult még mielőtt a sebéhez ért volna, de nem
érzett fájdalmat, csak tompa nyomást a felduzzadt bőrön.
Értetlenül bámult saját grimaszára, miközben keze magától
tette a dolgát. A gyűjtőbe dobta a törlőt, aztán végigsimította
az arcát. A seb már nem vérzett. A bőre puha volt, meleg és a
seb kivételével tökéletesen sima, mintha csak néhány perce
borotválkozott volna utoljára. A mosdóra támaszkodott, megpróbált
visszaemlékezni, mi történt a baleset előtt, azonban akárhogy
erőlködött, nem jutott eszébe semmi. Egy sötét alagútba bámult
bele, ahol nem akart felbukkanni a várva várt fény.
Borgson
megborzongott, ahogy lépés csikordult mögötte.
–
Hé, Rens! Mi van veled?
Felnézett.
A tükörben egy megégett férfit látott, nyakán megfeketedett
rongycsomó lógott. A felhólyagosodott bőre felfakadt, sárgás
folyadék csorgott gennyes könnyként az arcán. A haja csomókban
hiányzott, elszenesedett tincsek meredeztek a fején mindenfelé
szabálytalan foltokban. Füle mindkét oldalon összetöpörödött
és elszenesedett. Egyedül a szeme volt sértetlen. A zöld íriszben
vörös lángok lobogtak. Nem szólt, cserepesre égett szája
hátborzongató mosolyba torzult.
Borgson
felordított, kiperdült a mosdóból, aztán hátra sem nézve
kiugrott a folyosóra. Az egyik leszakadt falpanel mögül kiálló
csövet kitépte a helyéről, és a feje fölé emelte. Várta, hogy
az égett arcú férfi kilépjen Ingut kabinjából. Várta, hogy
lecsaphasson a soha nem látott rémálomra. Sokáig állt
mozdulatlanul. Egy idő után fájni kezdett a karja. Leengedte a
csövet, és szemét végig a kabinajtón tartva behátrált a saját
szobájába.
Néhány
órával később a csövet szorongatva ébredt a sarokban. Nem
emlékezett rá, hogyan zárta be, és torlaszolta el az ajtót,
ahogy arra sem, hogy bugyolálta körbe magát a takaróval. Sokáig
hallgatózott az ajtónál, mielőtt kióvakodott a kabinból.
Végigkutatta az űrhajó minden elérhető zugát, de nem találta a
megégett arcú férfit. A raktárban ellenőrizte a két holttestet
is, azonban sem Graff, sem Ingut arcán nem talált égett nyomokat.
Az elszürkült arcokat látva rádöbbent, nem tarthatja őket
sokáig a lakótérben.
A
vészhelyzeti kézikönyvet a vezérlőpult egyik rekeszében találta
meg, miközben működő jeladó után kutakodott. Hosszú percekig
lapozta megbabonázva a műanyag lapokra nyomtatott kötési
rajzokat, az indítási listákat és az aprólékosan kidolgozott
hibaelhárítási terveket. Soha nem jutott eszébe korábban, hogy a
digitális világban léteznek még hagyományos könyvek. Ismerte a
betűket és a szavakat, ám a szakzsargonnal teletűzdelt mondatok
zagyvalékából alig értett valamit. Dühében először
elhajította az összefűzött iratcsomót, ám néhány óra múltán
ráeszmélt, hogy túlélése kulcsát rejthetik a sorok. Elrágott
két koffeintablettát, aztán kikereste az áram- és oxigénellátás
ellenőrzőlistáit.
A
pilóta szobájában talált szerszámokkal és műszerekkel látott
munkához. Lassan haladt, mindent többször átolvasott, mielőtt
hozzányúlt volna. Egy oxigéntartály maradt épen, a hozzá
tartozó szűrőberendezés újraindítása okozott némi problémát,
ám végül sikerült átkötnie a hibás szakaszt. Az elektromos
hálózattal több gondja akadt. A kiszakadt motor miatt a
mágnesrezonanciás telepek maradék energiájára korlátozódott a
tartalék, így ahol lehetett, a vészvilágítást is kiiktatta.
Felderítette a lakórészben található zárlatos szakaszokat, és
leválasztotta ezeket. Bízott benne, hogy egy lehetséges tüzet
sikerült megelőznie ezzel.
A
holttesteket a raktérbe akarta átvinni, a súlyos ajtó azonban nem
mozdult. A világítás pislákolni kezdett, ahogy a szervók
felsivítottak az erőlködéstől. Átnézte a rajzokat, kimérte az
áramköröket, végül leült a fal tövében. Újragondolta a
lehetőségeket, aztán a zsiliphez telepedett át. A helyzet először
reménytelennek tűnt, de mégis az maradt az egyetlen kiút. Az
elektronika messze bonyolultabb volt, mint amit korábban látott, ám
ahogy jobban belemerült a munkába, minden szakasz után
átláthatóbbá vált a következő lépés. A sikeres kamrateszt
után nem akarta kísérteni a szerencséjét, ezért sietve túlesett
a gyászos feladatán, és eltemette a halottakat.
A
Frigga elfordult, az űrhajó körül megnyúltak az árnyak. A
Jupiter szabad szemmel is felismerhető korongja a láthatár alá
bukott. Valahol a távolban a Tejút ragyogó sávjában sötét
árnyak mozogtak. A kisbolygó övezet szeszélyesen forgó
aszteroidáinak egyike alig néhány tucat kilométerre suhant el a
felszín felett. Borgson a fűtött rétegek ellenére érezte az űr
hidegét az üvegen, ezért elvette homlokát az ablaktól. Elnézett
szirtek felett, árulkodó lángot keresett a csillagok között, de
hiába. A mentőegység nem akart megérkezni.
Megfordult,
és szétnézett a vezérlőben. A radar és rádió mellől vaskos
kábelkorbácsok lógtak ki. A két berendezés közül legalább az
egyikre szüksége volt ahhoz, hogy valamiféle jeladást tudjon adni
a hollétéről. A fémes sziklák közé szorult roncs helyzete
sokat rontott a megtalálás esélyein. Egyedül a becsapódás és a
csúszás feltűnő nyomai adhattak támpontot a kutatóosztagnak, az
is csak akkor, ha éppen a Nap felé fordul az aszteroida. Motorok
nélkül a hideg fémtest nem sugározott értékelhető jeleket az
infrakeresők számára.
Átpörgette
a lapokat, aztán visszatette a kézikönyvet a kábelek mellé. A
gondolatai elkalandoztak, és nem érzett magában elég erőt újabb
aprólékos munkához. Lezárta az ablakpanelt, majd kilépett az
ajtón. Bakancsos léptei tompán kongtak a folyosón, ahogy a
kabinja felé tartott. A társalgó előtt megtorpant, és benézett.
Az utolsó közös ebéd szerteszét heverő nyomai láttán
rádöbbent, hogy a baleset óta nem evett.
–
Majd később – csúszott ki önkéntelenül a száján.
Meglepte
saját hangja. Nem szokott magában beszélni. Elgondolkozva mérte
végig a folyosót. Három szürke, jellegtelen ajtó nyílt alig
néhány lépésnyire tőle, rajtuk három név: Borgson, Graff,
Ingut.
–
Ez mekkora baromság – szólalt meg ismét, ahogy elnézte a
feliratokat.
Végigsimított
a névtáblán, és behunyta a szemét. Járt a Holdon, a Phoboson, a
Ceres bázison, hónapokat töltött különböző űrhajókon,
lakott közösségi szálláson, aludt váltásban járó legénység
közösen használt ágyán, osztozott más kutatókkal egy szobán,
mire munkájával végre saját kabint érdemelt ki a bázison.
Bármerre is járt, azt tapasztalta, hogy az űrben élők mindenütt
tiszteletben tartják a rendelkezésre álló csöppnyi személyes
teret. A földi szokások nagy része értelmét vesztette az űrben.
Megrázta
a fejét, majd éppen megérintette a nyitógombot, amikor
megdermedt. Beleszimatolt a levegőbe. Lehetetlennek tűnt, azonban
az előző nap megismert édeskés illat újból felbukkant. Kétnapi
munkával megszabadult a halottak közelségétől, mégis rátört
az egész testét kínzó fájdalom.
A
roham gyorsan, elemi erővel csapott le. Ellépett az ajtótól, és
a fal tövébe roskadt. Tenyerét a halántékára szorította,
próbálta enyhíteni a fejét hasogató lüktetést. Tudta, hogy
azelőtt kell mozdulnia, mielőtt teljesen elgyengül, és a rémület
átveszi az uralmat a teste felett. Az érzékeit borzoló
tűzhalálnál már csak az égett arcú rémlátomásra vágyott
kevésbé. Ellökte magát a faltól, és bemenekült a kabinjába.
Tompa
zajra ébredt. Összehúzta magát a takaró alatt, és visszafojtott
lélegzettel hallgatózott. Csörömpölés hallatszott a folyosóról.
Ajtó szisszent, majd döngve becsukódott. Megborzongott, aztán
felült az ágyban. A sötét szobában arra nézett, ahol az ajtót
sejtette. Várta, hogy kivágódik és belép Graff, Ingut vagy az
ismeretlen férfi. Eltelt egy perc, aztán egy újabb, ám az ajtó
zárva maradt, és a hangok sem ismétlődtek. A kapcsoló után
tapogatózott. Szusszanva engedte ki a levegőt, ahogy lámpa éles
fénye elűzte a sarokban lapuló árnyakat. A rémisztő éjszakai
zajok helyett már csak a létfenntartó berendezés kattogását
hallotta a falak mögül.
Visszadőlt
és lehunyta a szemét. Nyugalmat akart, álomtalan álmot, ahol nem
zavarják meg a különös zajok. Egy perccel később felült, és
kicsatolta magát. Az ágytól a mosdó felé lökte magát. Gondosan
bezárta maga mögött az ajtót, azután nagy levegőt vett, és a
tükörbe nézett. Nem jelent meg a megégett férfi mögötte, és
nem hallott újabb hangokat. Megrázta a fejét, majd nedves kendővel
áttörölte az arcát. Hosszan bámulta a vöröslő heget és a
szeme alatti lilás árnyalatú karikákat. Az alvás nem segített,
fáradtabbnak érezte magát, mint előző nap.
Oldalra
pillantott. A nyugtató doboza ott lebegett, ahol előző este
hagyta. Kinyitotta és belenézett. Hét adag maradt. Az első este
két kapszulát nyelt le, a második este pedig hármat, a rémálmok
mégsem kerülték el. Végigsimított betegesen szürke árnyalatú
bőrén. Ingut nélkül nem emelhette a dózist tovább, hiszen nem
tudta, mi az a mennyiség, ami kiüti. Visszadugta a dobozba a
kapszulákat. Valahogy ki kell bírnia még néhány napot anélkül,
hogy megőrülne.
Rendbe
szedte magát, tiszta overallba bújt, majd kilépett az ajtón.
Semmi nem változott, semmi nem mozdult a félhomályba burkolózó
folyosón. A leszakadt panelek és a kábelek ugyanúgy lógtak, mint
előző nap. A két szomszédos kabin ajtaja is nyitva állt, ahogy
hagyta azokat. Megtorpant. Az ajtók mögötti sötétségben bármi
rejtőzhetett. Lenézett a kezében szorongatott csődarabra.
Meglengette a méretes fémdarabot. Képtelen lett volna bárkit
megütni, de a hamis biztonságérzet megnyugtatta.
Ellökte
magát a faltól. Összeszorította a száját, és készenlétben
tartotta a csövet. Az ajtók mögött nem mozdult semmi. Kezével
fékezte magát a kantin előtt, a padlóra ereszkedett. Bekapcsolta
a talpmágneseket, és a vezérlőbe sietett. Felkapta a kézikönyvet,
és kikereste a kapcsolási rajzokat. A pult oldalát rögzítő
csavarokat egy dobozba gyűjtötte össze, az oldallemezt pedig a
falhoz támasztotta. Betolta a szervizcsatornába a szerszámosládát,
felvett egy fejlámpát, majd beszuszakolta magát a szűk járatba.
Módszeresen kereste a D9-es panelt, azonban csak D8-ig talált
számozást. Kétszer átnézte mindkét oldalon a számozást, ám a
D8 után az E1 panel következett. Kimászott az alagútból, és
ellenőrizte a kézikönyvet. Nem talált más kapcsolási rajzot,
viszont nem találta a panelt sem.
–
Fontos vagyok! Keresni fognak! – csapta le végül mérgesen a
kézikönyvet.
Martens
koordinátor éppen indulás előtt fejtette ki neki, hogy a háromfős
csapatban ő a legértékesebb személy. A csillagászok felkutatták
a bányászat számára szóba jöhető kisbolygókat, azonban egy
gyakorlott geológus helyszíni elemzése nélkül a Társaság a
kisujját sem mozdította. Egy bányászkolónia áttelepítése nem
kevés munkába és pénzbe kerül. Csupán a színképelemzés
eredményeire hagyatkozva útnak indítani több száz embert és
milliárdokat érő berendezéseket, felelőtlen döntés lett volna,
amit senki nem engedhetett meg magának. Kevés geológus hagyta el a
Földet, ezért az öt év terepgyakorlata egyedülállóan értékessé
tette a Társaság számára. Martens személyesen intézkedett a
Ceres bázisra helyezéséről, saját szobát és labort kapott,
fontos emberré vált.
Leült
a pilótaszékbe, és maga elé meredt. Megmentik, kerüljön
bármennyibe is a Társaságnak. Neki csak türelmesen ki kell várni,
míg eljönnek érte.
–
Halott vagy, Rens! Senki nem keres! – szólalt meg egy hang.
Borgson
a pultra lerakott cső után kapott. Megfordult, ám sehol nem
mozdult semmi. Kilépett a folyosóra, egy pillanatra megtorpant,
azután üvöltve vetette magát a zsilip felé tartó árny után.
Léptei dübörögtek a fémlapokon. Kikerült egy mennyezetről
lelógó kábelköteget, majd átugrotta a falból kiálló
roncsokat, beütötte a kezét valamibe, de nem lassított. Utol
akarta érni az égett arcú potyautast, aki megkeserítette a
napját. Ki akarta kérdezni, miért nevezi folyton Rensnek, mikor az
ő neve…
Rémülten
állt meg. Nem emlékezett a keresztnevére. Borgson. Egy név, ami
ott virított az overallján, ennyi volt ő. Ahogy jobban
belegondolt, sem Graff, sem Ingut keresztneve nem jutott az eszébe.
Az
árny a zsilip előtt mozdult.
Borgson
új lendületet vett. El kellett kapnia a férfit, mielőtt
bezárkózik, és szkafandert húzva elhagyja az űrhajót. Talán
szerencsésebb megoldás lett volna, ha végképp megszabadul tőle,
de akkor a kérdések ott maradtak volna megválaszolatlanul. Félig
kikerülte az utolsó akadályt, amikor a bakancsa elakadt, és
beesett a magas küszöbön keresztül a kamrába. Vállával
beleütközött a belső ajtószárnyba, a cső kirepült a kezéből.
Hadonászva megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Ijedten
kapta el a kezét a külső ajtó törött irányítópanelétől, ám
elkésett.
A
belső ajtó a helyére csusszant, az ajtó felett a fény vörösre
váltott. Borgson megpördült a tengelye körül. Egyedül volt a
helyiségben, az égett férfinak színét sem látta. Becsapták az
árnyak, becsapták a hangok. Megőrült, és most meg fog halni.
A
tároló felé lökte magát. Két gyors mozdulattal lekapcsolta a
szkafandert a töltőről. A levegőben átfordult, lerúgta a
bakancsát, aztán kirángatta a rekeszből az űrruhát. Megpróbálta
egy lendülettel magára húzni a szkafandert, feje nagyot koppant a
rekeszen, ahogy a rosszul sikerült mozdulat után átpördült.
Káromkodva megkapaszkodott, és újra elkezdte az öltözködést. A
nyomás folyamatosan csökkent, ám egyelőre nem érzett belőle
semmit, még a füle sem pattogott, ahogy szokott. Becsusszant az
űrruhába, aztán lenyúlt, hogy megigazítsa a rögzítő csíkokat
a csizmánál. Vércsepp lebegett el mellette. Maga elé emelte a
kezét, és kíváncsian nézte a háromszög alakú sebet. Így nem
tudott kesztyűt húzni, nem vérezhette össze a szkafander
belsejét.
Megigazította
a hátán a szerelvényt, majd a kapaszkodókat használva áthúzta
magát a belső ajtóhoz. Letépte az elsősegélydoboz gyorszárát,
és beletúrt. Elkapta a tovalibbenő sebtapaszt, a sérült kezének
hüvelykujjára akasztotta a tekercset, és lehúzott egy csíkot.
Mozdulata megakadt, ahogy a sebre nézett. Óvatosan maga elé emelte
a kezét, és felhajtotta a felszakadt bőrt. Nem érzett fájdalmat,
a vérzés pedig elállt. A vöröslő hús alatt fém ízületek
mozdultak, ahogy összezárta az öklét.
–
Ez nem lehet igaz! – mondta, ahogy meglátta a feliratot – Borg &
Son 003.
A
kábelek közé esett csődarab körül szikrák villantak, a külső
zsilip felett zöldre váltott a jelzés. Nyílni kezdett az ajtó.
Borgson a sisak után nyúlt, aztán mégis hagyta továbblebegni.
Kilépett a felszínre, leguggolt, és belemarkolt a porba. A
homoknál finomabb szemcsék lassan kiperegtek a megmerevedő ujjai
közül. Megpróbálta kinyitni az öklét, de a fém ízületek már
nem tudtak elég erőt kifejteni a kőkeményre fagyott szövet
ellen. Felnézett az égre. A csillagok soha ilyen fényesen nem
ragyogtak rá.
A
kommunikátor diszkréten megrezzent a férfi kezén. Álmosan
silabizálta a számot, aztán kibújt a felesége mellől az ágyból,
és kiosont a nappaliban. Felkattintotta a kommunikátort, de nem
adott képet.
–
Martens!
–
McCoy ügyeletes tiszt – mutatkozott be a hívó. – Elnézést,
hogy felébresztettem koordinátor, de a kutatócsapat megtalálta a
lezuhant űrhajót a Friggán.
–
Túlélő?
–
Nincs uram.
–
A kísérleti egység megsemmisült?
–
Fizikailag nem, de űrruha nélkül kisétált a felszínre. A
szerves részek elpusztultak, a memória implantátum pedig
belefagyott az alany agyába.
Martens
néhány lépést sétált a kanapé előtt, közben elgondolkodva
hallgatott.
–
Itt van, uram? – kérdezte McCoy egy idő után.
–
Persze – biccentett bele a félhomályba Martens.
–
Milyen utasítást továbbítsak a mentőcsapatnak? – kérdezte az
ügyeletes tiszt.
Martens
megvakarta az állát.
–
A kísérleti egységet hozzák vissza, a többi nyomot pedig
semmitítsék meg!.
–
Igen, uram! – tisztelgett McCoy.
–
Még valami, McCoy! Szóljon oda dr. Kostanskynak, hogy ez a másolat
is kudarcot vallott. Reggel várom az irodámban!
–
Meglesz, uram! Jó éjt!
–
Jó éjt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése